Bodnár Gábor (1920-1996)

Már Magyarországon is aktív cserkészmúlttal rendelkezett, mielőtt a második világháborút követően „displaced person”, azaz hontalanná vált menekült lett volna. Közép-európai menekültként Ausztria és Németország menekülttáboraiban — köztük Wegscheidben, Ranshofenben és más táborokban — kezdte megszervezni a fiatalok cserkészéletét. Miután a kommunisták 1948-ban megszilárdították hatalmukat Budapesten, és betiltották a cserkészetet, a menekülttáborok az emigráns magyar cserkészet szerveződésének központjaivá váltak. A háborút követő négy évben Bodnár több mint negyven cserkészvezető-képző tábort szervezett. Ezek biztosították a vezetőket az ausztráliai, dél-amerikai, európai, valamint a kanadai és egyesült államokbeli magyar emigráns közösségek számára is. Miután 1951-ben az Egyesült Államokba emigrált, családjával Garfieldben telepedett le. A következő ötven évben ez a város lett a magyar emigráns cserkészmozgalom egyik legfontosabb központja.

Az amerikai és a magyar cserkészek közötti szoros kapcsolat már közvetlenül a háború utáni években kialakult. Ennek egyik beszédes példája az 1933-as gödöllői világjamboree 15. évfordulójára rendezett emléktábor volt, amelyet az ausztriai Salzburg közelében tartottak meg. Az esemény azért valósulhatott meg, mert az emigráns cserkészek Salzburgban felkeresték az amerikai megszálló hatóságokat Dwight D. Eisenhower tábornok irányítása alatt, és támogatást kértek az emléktábor megszervezéséhez. Eisenhower felismerte egy ilyen esemény jelentőségét, valamint a cserkészet tágabb fontosságát is, ezért utasította Mark Clark tábornokot, hogy biztosítson sátrakat és más amerikai hadseregbeli felszerelést a szervezéshez. Ennek köszönhetően az osztrák és német menekülttáborokban élő kitelepített családok gyermekeiből szerveződő cserkészek 1948-ban meg tudták rendezni ezt a jubileumi tábort.

Az emlék-jamboree sikere magával vitte az emigráns cserkészet legjobb hagyományait az Egyesült Államokba is. A Szovjetunió összeomlása után Bodnár Garfieldből kiindulva az amerikai környezet nyújtotta lehetőségekre támaszkodva olyan cserkészmozgalmat épített, amely hozzájárult a cserkészet újjáélesztéséhez Magyarországon, Erdélyben, a szerbiai Vajdaságban, Kárpátalján, valamint Szlovákiában, Horvátországban és Szlovéniában is. Ezt a munkát intézmények egész hálózatán keresztül hangolta össze, köztük a New York állambeli Fillmore közelében működő Sík Sándor Cserkészpark vezetőképző táborával. Emellett oktatási anyagokat is írt és szerkesztett — például A magyar cserkészet külügyi szolgálata (1962), A külföldi magyaroktatás 1974-ben (1974), valamint A külföldi magyar cserkészet vázlatos története (1993) című munkákat —, továbbá hosszú éveken át szerkesztője és meghatározó szerzője volt az emigráns cserkészet kiadványainak, köztük a Magyar Cserkész és a Vezetők Lapja című lapoknak.

Bodnár Gábor munkássága kiemelkedően sikeres volt: kivételes szervezőnek bizonyult, karizmatikus vezetése pedig hosszú távon is mély nyomot hagyott követőiben. Ötven éven át irányította a cserkészközösséget garfieldi otthonából. Az általa vezetett mozgalom a nyugati civilizáció értékeit hangsúlyozta, mély keresztény elkötelezettséggel és hazafias szellemiséggel párosítva. A mozgalom számos neveltje később tudósként, kutatóként, egyetemi oktatóként, tanárként, mérnökként, orvosként, gyógyszerészként, katonai vezetőként, vállalkozóként, szakszervezeti szervezőként, sportolóként és hűséges amerikai állampolgárként járult hozzá az Egyesült Államok erejéhez.

Bodnár Gábor emberi hídként működött: olyan kovászként, amely fiatalok nevelésén és inspirálásán keresztül gazdagította az amerikai értékvilág sokszínűségét és erejét. Munkája azokhoz a nemzedékekhez szólt, amelyekre a jövő Amerikája épül.

Ifjúsági és cserkészvezetés

Minden közösség arra törekszik, hogy fennmaradását a következő nemzedék vezetőinek képzésével biztosítsa. Ez alól a világméretű cserkészmozgalom sem kivétel, amelynek gyökerei Robert Baden-Powell írásaiban és szervezőmunkájában találhatók. A Scouting for Boys című könyvében Baden-Powell úgy fogalmaz, hogy minden cserkésznek hazája és egyben a világ jó polgárává kell válnia. A jó cserkész barátja és bajtársa minden más cserkésznek, akivel találkozói során megismerkedik. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi különbségek nem számítanak: a cserkész nem ítél másokat gazdagságuk vagy szegénységük alapján, sem pedig aszerint, hogy faluból, városból vagy vidékről származnak. Egyszerűen együtt kell megvédeniük hazájukat jó állampolgárként és jó keresztényként. Egyénileg – akár a falat alkotó téglák – talán nem képviselünk nagy erőt, ám a fal részeként szerepünk sokkal nagyobb jelentőséget nyer. Egyetlen gyenge tégla a fal összeomlásához vezethet, ugyanakkor a téglák együtt szilárd és erős szerkezetet alkotnak.

A magyar cserkészmozgalom átvette a Baden-Powell által megfogalmazott értékeket, és bekapcsolódott abba a nemzetközi törekvésbe, amely erkölcsileg szilárd alapokon álló, jó állampolgárok és jövőbeli vezetők nevelését tűzte ki célul. A mozgalom emellett lehetőséget teremtett nemzetközi kapcsolatok építésére is egy olyan nemzet számára, amelyet az első világháború és a trianoni békeszerződés (1920) súlyosan megtépázott. A magyar cserkészeket erősen ösztönözte a nemzetközi kapcsolatok kiépítése. E hídépítő törekvés legkiemelkedőbb példája az 1933-ban, Gödöllőn megrendezett Cserkész Világdzsembori volt. Teleki Pál vezetésével a cserkészet olyan jövőbeli vezetőket nevelt Magyarországnak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy az ország a második világháború pusztítása után ismét talpra álljon.

Magyarország szovjet Vörös Hadsereg általi megszállását követően Rákosi Mátyás kommunista diktatúrát vezetett be. A diktatúra felismerte, hogy a cserkészmozgalom a Magyar Dolgozók Pártjának (a kommunista pártnak) ellenelitjét jelenti, ezért 1948-ban feloszlatta a szervezetet, helyére pedig a párt irányítása alatt álló Úttörőmozgalmat állította. Erre válaszul azok a katonai és cserkészvezetők, akiket a szovjet megszállás száműzetésbe kényszerített, Ausztria és Németország menekülttáboraiban kezdték megszervezni a Külföldi Magyar Cserkészszövetséget. Teleki 1941-ben elkövetett öngyilkossága jelentős vezetői űrt hagyott maga után, amelyet tovább súlyosbított, hogy a cserkészvezetők egész nemzedékét katonai szolgálat kötötte le. A száműzetésbe kényszerült egykori cserkészek azonban kisbarnaki Farkas Ferenc vezetésével folytatták a kitelepített személyek cserkészmunkáját. 1947-ben létrehozta a ’Teleki Pál Magyar Cserkész Munkaközösséget’, majd mintegy tizenkét fiatal egykori cserkészvezető segítségével megszervezte a „Vándor Kiképző Őrsöt”, amely menekülttáborról menekülttáborra járva segítette a fiatalok cserkészcsapatainak megszervezését és vezetőképzését.

Ez a kezdeményezés értelmet adott annak a fiatal nemzedéknek az életéhez, amely a menekülttáborok reménytelen és sivár világába kényszerült. Az újjászületés vezető alakjai Bodnár Gábor, Beodray Ferenc, Bánáthy Béla, valamint olyan fiatal leánycserkész-vezetők voltak, mint Gábor Anna (Nusi). Utóbbi felkereste a salzburgi megszálló hatóságokat, és meggyőzte Mark Clark tábornokot arról, hogy az 1933-as gödöllői dzsembori tizenötödik évfordulóját a menekülttáborok cserkészei számára szervezett táborozással kellene megünnepelni. Clark tábornok 1948-ban katonai sátrakat és minden szükséges felszerelést biztosított ahhoz, hogy ez megvalósulhasson. A külföldi magyar cserkészvezetők – különösen Bodnár Gábor – vezetőképző munkája teremtette meg a dél-amerikai, ausztráliai, kanadai, egyesült államokbeli és a szovjet blokkon kívüli európai magyar cserkészet alapjait.

A külföldi magyar cserkészet és az amerikai cserkészet közötti kapcsolat 1951-ben jött létre, amikor Bodnár Gábor kivándorolt az Egyesült Államokba, és New Jersey állam Garfield városában telepedett le. Az Európában általa vezetett vezetőképző táborokra építve sikerült a világ különböző országaiban működő magyar cserkészeket egyetlen nemzetközi hálózatba szerveznie, amelynek központja garfieldi otthona lett. Innen egységes képzési rendszer terjedt el mind a tizennégy országba, ahol magyar cserkészcsapatok működtek. Bodnár azért tudta létrehozni ezt a vezetői központot, mert az amerikai környezet lehetővé tette számára. Az Egyesült Államok befogadó, pluralista kulturális közege, valamint az a lehetőség, hogy New York állam északnyugati részén, Fillmore közelében létrehozhatták a Sik Sándor Cserkészparkot és vezetőképző központot, ideális feltételeket biztosított. Mindez egyesítette a kedvező kulturális környezetet azzal a földrajzi adottsággal, hogy az amerikai magyar közösségek többsége ezen a vidéken élt. Akárcsak Európában, itt is fontos szerepet játszott a meglévő cserkészszervezetekkel való együttműködés, beleértve az Amerikai Cserkészszövetséggel fenntartott jó kapcsolatokat is.

A külföldi magyar cserkészet és az Amerikai Cserkészszövetség együttműködésének egyik legjobb példája nem pusztán a hidegháború következménye volt, amely lehetőséget adott az emigránsoknak arra, hogy fellépjenek a kommunista totalitarizmus ellen egykori hazájukban, hanem annak is, hogy legjobb hagyományaikból új hazájuknak is átadtak. Erre kiváló példa Bánáthy H. Béla, aki Kaliforniában, az Egyesült Államok nyugati partján a hadsereg nyelviskolájában magyar nyelvet tanított, majd megírta A Design for Leadership Development in Scouting (1963) című doktori értekezését. Ezt az Amerikai Cserkészek Országos Tanácsa „White Stag Leadership Development Program” néven saját vezetőképző programjaként fogadta el. Bánáthy emellett a San Jose State University pszichológiaprofesszoraként is jelentős hatást gyakorolt. Az amerikai cserkészet és a magyar emigráns cserkészek közötti kölcsönös tapasztalatcsere hosszú távon mindkét fél számára jelentős előnyökkel járt.

A kitelepített személyekből álló magyar emigráns cserkészet létszáma 1955-re mintegy háromezer főre csökkent, akiknek kevesebb mint a fele vett részt aktívan valamelyik cserkészcsapat munkájában. Az 1956-os magyar forradalom azonban új lendületet adott a mozgalomnak. Míg 1957-ben világszerte 51 csapat működött összesen 3516 taggal, addig 1966-ra számuk 70 csapatra, aktív tagságuk pedig 5228 főre emelkedett. A legnagyobb központok az Egyesült Államokban, Clevelandben (Ohio), New Yorkban és New Brunswickben (New Jersey) működtek. Jelentős magyar cserkészközpontok alakultak ki továbbá Torontóban, Québecben és Vancouverben is, Kanadában. A csapatok elsősorban a fillmore-i vezetőképző táborokban, valamint a nagy jubileumi táborozások alkalmával tartották egymással a kapcsolatot. Sikereik ellenére a külföldi magyar cserkészetnek komoly kihívásokkal kellett szembenéznie: a nyugati társadalmak materializmusával és a szekularizáció folyamatával, amely civilizációnk keresztény gyökereit is próbára tette. Úgy tűnt, a cserkésztevékenység fokozatos visszaszorulása elkerülhetetlen. Csak a szovjet birodalom összeomlásával bekövetkező drámai változások adtak új lendületet a mozgalomnak.

A szovjet blokk felbomlása különösen Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában hozott gyökeres változásokat. Romániában Ceaușescu „vörös fasizmusa” már korábban is magyar menekültek áramlását idézte elő Erdélyből Nyugat felé. Hasonló folyamat bontakozott ki Jugoszlávia felbomlását követően is. Ez fegyveres összecsapásokhoz és nyílt háborúhoz vezetett a délszláv népek között, majd később a koszovói albánokkal folytatott konfliktushoz is. A szerb vezetés agresszív nacionalizmusa ebben az esetben a vajdasági magyarok kivándorlását is előidézte. Ezek a kedvezőtlen délkelet-európai fejlemények ugyanakkor új lehetőséget teremtettek arra, hogy a külföldi magyar cserkészet ismét növelje létszámát. Az újonnan érkezők másodszor is új életerőt adtak a mozgalomnak.

Ezzel párhuzamosan ezek a változások két fontos következménnyel jártak a nyugati magyar emigráns cserkészcsapatok – köztük az Egyesült Államokban működők – életében is. Elhagyták önmeghatározásukból az „emigráns” vagy „száműzetésben élő” megjelölést, és tevékenységüket egyre inkább a diaszpóra keretei között határozták meg. Az 1988–1989-es időszaktól kezdve felismerték, hogy szorosabban kell beilleszkedniük új hazájuk társadalmába, annak sokszínű kulturális mozaikjának részeként. Ez azt is jelentette, hogy a nyelvoktatás és a néphagyományok ápolása egyre nagyobb jelentőséget kapott. Az 1980-as évek végére a világ 81 magyar diaszpóra cserkészcsapata közül 24 az Egyesült Államokban, 17 pedig Kanadában működött. Észak-Amerika így a közel hatezer fős világméretű magyar cserkész diaszpóra több mint felének adott otthont. Küldetésük ettől kezdve az lett, hogy az amerikai demokrácia és cserkészet tapasztalatait visszavigyék a Kárpát-medencébe, ahol a cserkészetet az egypárti kommunista–szocialista rendszerek az 1940-es évektől egészen az 1990-es évek elejéig betiltották.

Bodnár Gábor volt a fő kezdeményezője annak, hogy a cserkészet hagyományai visszatérjenek Magyarországra, valamint az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági, felvidéki, horvátországi és szlovéniai magyar nemzeti közösségekhez. Ennek keretében számos vezetőképző tábort szerveztek, továbbá újra kiadták azokat a képzési kézikönyveket és segédanyagokat, amelyeket eredetileg jórészt Garfieldben (New Jersey) jelentettek meg. Bodnár Gábor és Némethy György halála után munkájukat többek között Chászár Edvard, Lendvay-Lintner Imre, Cseh Tibor, Némethy Kesserű Judit, Fischer Viktor, Marosváry Attila, Szentkirály Endre, Dömötör Gábor és sokan mások folytatták, akik ugyan névtelenül maradtak, de jelentős segítséget nyújtottak. A Bodnár által képzett vezetők nemzedékei amerikai tapasztalataikra és hátterükre támaszkodva vitték tovább és erősítették meg a magyar cserkészet örökségét szerte a világon.