A magyar Tocqueville

A szabadság magyar tanítványa

Míg Tocqueville a demokráciához óvatos és aprólékos elemzőként közelített, Farkas csodálóként írt róla. Az erdélyi feudális viszonyok között élő köznemesi családba született szerző fiatalságát egy olyan abszolutista monarchiában töltötte, amely gyanakvással tekintett a szabad gondolkodásra, és az érdem helyett a születési előjogokat jutalmazta. Ő lett az első magyar reformer, aki eljutott Amerikába, és művének nagyszabású politikai küldetése volt: örökre megváltoztatni a magyar politikát.

Az Utazás korántsem egyszerű útleírás volt, hanem hitvallás az önkormányzat mellett és óda az amerikai demokráciához. Tartalmazta az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat első magyar fordítását is, amelyet Farkas nem távoli politikai ereklyeként, hanem eleven polgári szentírásként — a szabad társadalom erkölcsi alapdokumentumaként — tárt a magyar olvasók elé: „azon írás, melyen Amerika létele alapíttatott”, s amely azért különösen figyelemreméltó, mert „szövegében semmi diplomatikai kicsavarás nincs, s nyelve egészen a természeti törvény nyelve.” Az európai királyi oklevelekkel ellentétben, amelyek csupán „visszaadtak némely jogokat, melyeket a monarchák korábban elragadtak”, Farkas azt hangsúlyozta olvasóinak, hogy az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat abból az elvből indul ki: „minden jog a népé, s a nép azokból némelyeket a kormányra ruház.” Ezzel a még mindig Habsburg-uralom alatt élő magyarok számára egy olyan kormányzat képét villantotta fel, amely nem kiváltságokra, hanem egyetemes emberi jogokra épül.

Az örökölt kiváltságokhoz és a birodalmi cenzúrához szokott magyar olvasók számára Jefferson szavai elementáris erővel hatottak. Farkas egyik kortársa úgy emlékezett vissza, hogy a könyv „mint a villám és mennydörgés futott végig Magyarországon és Erdélyben, megrázva velőt és csontot.” A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István „a hazának valaha adott legszebb és leghasznosabb ajándéknak” nevezte, míg báró Wesselényi Miklós, a magyar liberalizmus atyja azért méltatta szerzőjét, mert „elvetette közöttünk a szabadság magvait, melyekből nagy fák nőnek majd”. Farkas nem Amerika jólétét csodálta, hanem annak erkölcsi és politikai berendezkedését. „Itt a legszegényebb polgár is szabadon szól bírája előtt; minden ember úgy érzi, hogy része az államnak” — írta ámulattal. Nagyra értékelte a hatalmi ágak elválasztását, az államegyház hiányát és a választás elvét, amely lehetővé tette, hogy „a legjelentéktelenebb ember is a törvény őrévé lehessen”. A helyi önkormányzatban a szabadság eleven szívét látta: „A köztársaság titka a városok függetlenségében rejlik; ott tanulja meg a nép az önuralmat azáltal, hogy önmagát kormányozza.”

Csodálata ugyanakkor nem volt kritikátlan. Farkas arra is figyelmeztetett, hogy a túlzott központi hatalom — még egy köztársaságban is — veszélyeztetheti a szabadságot; ez az aggodalom pedig párhuzamba állítható az alapító atyák egy részének a szövetségi kormánnyal kapcsolatos fenntartásaival.

A magyar reformkor szikrája

Az Utazás Észak-Amerikában forradalmi jelentőségét nemcsak Amerika dicsérete adta, hanem a megjelenés időzítése is. A magyar reformkor hajnalán (1825–1848) jelent meg, éppen akkor, amikor a fiatalabb nemesi nemzedék egy része kezdte megkérdőjelezni a feudális rendet. Miközben szerveződtek és a lehetséges jövőkről vitatkoztak, Farkas könyve kézzelfogható mintát kínált számukra a politikai modernizációra, valamint gazdag forrást az inspirációhoz és az önreflexív vitákhoz.

Farkas a legkiválóbb magyar reformerek kezébe ideológiai szókészletet és cselekvésre ösztönző felhívást adott. Könyvét vármegyei közgyűléseken, szalonokban és reformkörökben olvasták Erdély-szerte és Magyarországon, fiatalok és idősek, liberálisok, konzervatívok, sőt még a Habsburg-cenzorok is. Erősítette azt a kibontakozó meggyőződést, hogy a szabadság nem lehet részleges, és nem lehet atyáskodó sem: egyetemesnek és intézményesnek kell lennie.

Farkas hatása tartósnak bizonyult: elültette azt az eszmei magot, amely később az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésben, valamint a példátlan gazdasági fellendülés és kulturális megújulás korszakában bontakozott ki.

Néhány éven belül ezek az eszmék átformálták a magyar politikát. Wesselényi és Kossuth Lajos — a korszak radikálisabb reformerei — túlléptek Széchenyi óvatos fokozatosságán, és nyíltan követelni kezdték a sajtószabadságot, az egyenlő közteherviselést és a parlamenti szuverenitást. Az 1830-as és 1840-es évek országgyűlési vitáiban visszhangra talált Farkas alkotmányos jogokra, polgári nevelésre és önállóságra helyezett hangsúlya. Egy reformer később úgy fogalmazott, hogy az Utazás Észak-Amerikában „ráébresztett bennünket arra, hogy a szabadság nem káosz, hanem az erényből fakadó rend.”

Bécs hatóságai hamar felismerték a veszélyt. Bár az Utazás Észak-Amerikában kezdetben átcsúszott a birodalmi cenzúra résein — két kiadásban, összesen több mint kétezer példányban jelent meg, ami a korban példátlan sikernek számított —, 1835-re a Habsburg-cenzorok már a tiltott művek jegyzékére tették, és elrendelték a még fellelhető példányok elkobzását. Farkast ez sem tántorította el: jellegzetes dacos hangján így írt egyik barátjának: „A méreg már megtette hatását, s a tilalom csak még inkább terjeszteni fogja.”

Az alkotmányosság elfeledett prófétája

Farkas 1842-ben halt meg, hat évvel az 1848-as magyar forradalom előtt, amely megvalósította számos reményét a szabad sajtóról, a képviseleti kormányzásról és a polgári egyenlőségről — s amely 1849-ben tanúja lett Magyarország saját Függetlenségi Nyilatkozata megszületésének is. Bár ezt a nehezen kivívott szabadságot hamarosan eltiporták a birodalmi fegyverek, Farkas hatása tovább élt: elültette azt az eszmei magot, amely később az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésben, valamint a példátlan gazdasági fellendülés és kulturális megújulás korszakában bontakozott ki. A Duna mentén gyökeret verő szabadság magvai legalább annyira köszönhetők Amerika erdélyi utazójának, mint korának bármely államférfijának.

A magyarok több mint ezer éve küzdenek a szabadság, az önkormányzás és a politikai élet erkölcsi alapjainak maradandó kérdéseivel. Ebben a folyamatos párbeszédben Farkas alakja soha nem tűnt el teljesen. Az Utazás Észak-Amerikában első megjelenése után száz évvel, az 1930-as években újra kiadták, és az elmúlt évszázad során ismét a tudományos érdeklődés középpontjába került; ezt jelezte az 1984-es, széles körben forgatott kiadás, valamint a mű folyamatos újramegjelenése magyarul és angolul egyaránt. A könyv több volt útleírásnál: hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon tartósan kialakuljon az Amerika mint „Ígéret földje” képe — nem pusztán a gazdasági lehetőségek, hanem a politikai egyenlőség, a polgári részvétel és a társadalmi bizalom figyelemre méltó foka miatt is — egy olyan korban, amikor mindennek itthon alig akadt intézményes megfelelője.

Egy olyan országban, ahol az útleírások és az Egyesült Államokról szóló első kézből származó beszámolók sokáig az amerikai életre vonatkozó ismeretek egyik legfontosabb forrását jelentették, Farkas könyve korai és nagy hatású közvetítővé vált az alkotmányos kormányzás, a természetes jogok és a népszuverenitás elveinek meghonosításában. Magyarországon mindmáig a bölcsészettudományi egyetemi tananyag állandó darabja: a reformkor alapvető szövegeként és az amerikai alkotmányossággal folytatott első tartós magyar párbeszédek egyikeként tanítják. A történészek és irodalomtudósok máig nem pusztán az Egyesült Államok krónikásaként térnek vissza Farkashoz, hanem olyan gondolkodóként is, aki hozzájárult ahhoz, hogy a jogok nyelve magyar közegben is érthetővé és meggyőzővé váljon — nemcsak olyan dokumentumokat fordítva le, mint a Függetlenségi Nyilatkozat, hanem egy egész, a népszuverenitásra épülő politikai képzeletet is közvetítve.

Munkája a magyar Amerika-írás több nemzedéke számára is irányt szabott: bizonyos értelemben úttörő szerepet játszott abban, hogy az amerikai tanulmányok komoly tudományos területté váljanak Magyarországon, miközben nemcsak az amerikai szabadságjogok iránti csodálatot formálta, hanem annak vitakereteit is, hogy egy ilyen rendszer vajon meghonosodhat-e — és ha igen, miként — Magyarországon is. Hangvétele — egyszerre gyakorlatias, csodáló, kutató és erkölcsi súlyú — ma is megszólít egy olyan nemzetet, amely sok más országhoz hasonlóan továbbra is azt vitatja, mit jelent tartós elvekre, nem pedig múló szenvedélyekre építeni a szabad társadalmat.

Farkas minden tekintetben a „magyar Tocqueville” volt — egy lényeges különbséggel. Míg Tocqueville attól tartott, hogy az egyenlőség alááshatja az erényt, Farkas úgy vélte, az egyenlőség éppen az erény beteljesedése. A Függetlenségi Nyilatkozat fordításával Jefferson igazságainak új európai életet adott, és az amerikai hitvallást magyar hitvallássá formálta.

Az Utazás Észak-Amerikában arra emlékeztet, hogy a „minden ember egyenlőnek teremtetett” eszméje messze az Atlanti-óceánon túl is visszhangra talált. Magyar földön is gyökeret vert, és hozzájárult ahhoz, hogy egy, a feudális kötelékek közé szorított nép újraértelmezze, mit jelenthet számára a szabadság.

Eredeti megjelenés: Law & Liberty