Magyar közösségek az Amerikai Egyesült Államokban

A magyar diaszpórának nincsen egyetlen, általánosítható, egyetemes története. A világban szétszóródott magyar közösségek mindegyike más körülmények között fejlődött. A meglévő adatok, kordokumentumok és tudományos értekezések birtokában azonban felvázolhatók azok az események és társadalmi folyamatok, amelyek jelentősen hozzájárultak e földrajzilag széttagolt közösségek és intézményrendszereik mai formáinak kialakulásához.[1]

Meddig vezethető vissza a magyarok jelenléte és mikortól beszélhetünk diaszpóra jellegű magyar közösségekről az Egyesült Államokban? Milyen migrációs folyamatok járultak hozzá kialakulásukhoz és későbbi gyarapodásukhoz? Milyen változást hoztak a már korábban ott élő magyar diaszpóra szervezeti életébe? Elemzésem során ezekre a kérdésekre keresem a választ. 

A magyarok korai jelenléte Amerikában

Szervezett magyar kolóniák a 19–20. század fordulóján alakultak ki a nagyobb vándormozgalmak következtében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy korábban – akár még a Függetlenségi Nyilatkozat aláírása előtt – ne lettek volna magyarok Amerikában. A nagy felfedezők, utazók és tudósok, a jezsuita misszionáriusok, valamint a függetlenné vált gyarmatok társadalmait gazdagító művészek és kereskedők között is voltak magyarok.[2] Csak néhányat megemlítve a legismertebbek közül: Kováts Mihály a kontinentális hadsereg huszárezredeseként szolgált az amerikai függetlenségi háborúban. Rátkay János elsőként honosított búzát, zabot, európai gyümölcsfákat és kerti veteményeket Colorado völgyében. Koncság Nándor pontos hegy- és vízrajzi térképével bizonyította, hogy a szigetnek feltételezett Alsó-Kalifornia valójában félsziget. Haraszthy Ágoston a Buena Vista Winery alapítójaként Kalifornia első kereskedelmi borászatát hozta létre, és számos nemes szőlőfajtát honosított meg az Egyesült Államokban. Ezek a kivándorlók azonban nem emigrációs hullámok következtében kerültek külföldre, hanem személyes indíttatásból, elhivatottságtól vagy kalandvágytól vezérelve.

Az első jelentősebb magyar politikai emigrációt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése váltotta ki. A világosi fegyverletétel és az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés között több ezren hagyták el az országot Haynau rémuralma és a politikai megtorlás elől menekülve. Köztük volt a forradalom emblematikus alakja, Kossuth Lajos is, akinek már nyolc évvel halála után szobrot emeltek Amerikában, Cleveland városában.

A clevelandi Kossuth-szobor leleplezési ünnepélye

Forrás: Vasárnapi Ujság, 1902. november 2. https://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=066618

 

Az ebben az időben kialakult kivándorlási hullám Kossuth-emigráció néven maradt fenn a köztudatban, annak ellenére, hogy Kossuth és követői magukat nem emigránsnak, hanem száműzöttnek nevezték. Ez volt a magyar történelem első olyan kivándorlási mozgalma, amely nemcsak itthon, hanem külföldön is jelentős kortárs irodalmat hagyott maga után. Ekkor alakult meg az első külföldi magyar sajtóorgánum is, a Magyar Száműzöttek Lapja, melynek első száma 1853-ban, New York városában jelent meg.

Mindezzel együtt a Kossuth-emigráció sem volt elég méretes ahhoz, hogy nyomában diaszpóra jellegű közösségek jöhessenek létre. Erre csak a későbbi népvándorlások adtak lehetőséget.

A magyar diaszpóraközösségek kialakulása

Az 1830-as évektől az első világháború kitöréséig több mint 50 millió ember hagyta el Európát. Ebbe az elvándorlási folyamatba – melynek fő útvonala Észak-Amerikába vezetett – Kelet-Közép-Európa népessége viszonylag későn, csak az 1870–80-as években kapcsolódott be. Az elsősorban gazdasági, egzisztenciális okok miatt tengerentúlra vándorolt közel kétmillió magyar állampolgár többsége a 20. század első évtizedében hagyta el az országot.[3]

Természetesen az etnikailag heterogén történeti Magyarország területéről elvándorlók nem voltak mind magyar nemzetiségűek; becslések szerint arányuk alig haladta meg a 25%-ot. A befogadó országok azonban egy kategóriába sorolták őket az Osztrák–Magyar Monarchia területéről érkező más nemzetiségű (német, szlovák, román, rutén, szerb, horvát stb.) bevándorlókkal.

Túlnyomó többségük az ipari centrumoktól távol eső, gazdaságilag elmaradott területeken élő agrárnépességhez tartozott: földnélküli zsellér, elszegényedett paraszt, mezőgazdasági munkás volt. Következésképpen, úgy a köznyelvben, mint a szakirodalomban ezt az emigrációs hullámot paraszti exodusnak szokták nevezni, amely a történeti Magyarország egyes régióinak teljes elnéptelenedését, míg a tengerentúli magyar diaszpóraközösségek kialakulását eredményezte.

„Tegnap egy falu népe vonult át szép Budapest vasárnapi népű körútjain. Nem bámészkodtak, nagyon komolyak voltak, s őket is alig vették észre. De akik észrevették s megkérdezték, azoknak válaszolt szívesen a vándorló csapat vezére: ­– Ez itt Mezőcsát község, az egész falu, megyünk Amerikába. Se váddal, se panasszal, se kérkedéssel, se vígan, se szomorúan, ezt válaszolta. – Ady Endre 1907. november 5-i naplóbejegyzése.

A 19–20. század fordulójára kiteljesedő migráció nem volt egyirányú. Sokan ideiglenesen, a hazaköltözés reményével mentek ki szerencsét próbálni az Újvilágba. A visszatelepítési akciók, valamint a befogadó országok gazdasági helyzete jelentősen befolyásolták a vándorlók letelepedési szándékát. A magyarországi statisztikák szerint 1899 és 1913 között a magyar emigránsok közel negyede visszatért szülőföldjére.[4] Voltak olyanok is, akik többször megtették a hosszú utat az öreg és az új kontinens között. A századelőn ezeket az ingázókat a tenger madarainak hívták.

Kivándorlás határon túlról tengerentúlra

Az első világháború alatt visszaesett magyar emigráció az 1920-as években ismét felélénkült. A két világháború között kivándoroltak anyaországi részaránya azonban igen csekély, alig 20% volt. A magyar emigránsok többsége az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása és a trianoni békeszerződés következtében létrejött szomszédos utódállamokhoz csatolt területekről származott. Ők Csehszlovákia, Románia, Ausztria és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től Jugoszláv Királyság) állampolgáraként hagyták el szülőföldjüket, és így is vették őket nyilvántartásba. Ez jelentősen megnehezíti létszámuk meghatározását.

A magyar emigránsok elsődleges célországa, az Amerikai Egyesült Államok a háború után korlátozta liberális bevándorlási politikáját, és szigorító intézkedéseket vezetett be.[5] A kongresszus 1921. május 19-én elfogadta a nemzeti és etnikai alapú bevándorlási kvótarendszert (Emergency Quota Act), amely a beengedhető bevándorlók létszámát az 1910-es népszámlálás alapján határozta meg, az államonkénti külföldi származású népesség 3%-ában. Ezt a keretet tovább szigorította az 1924. évi bevándorlási törvény (Immigration Act), amely már az 1890-es népszámlálási adatokra épült. Ez az újabb megszorítás a Kelet-Közép-Európából származó bevándorlókra nézve különösen drasztikusnak bizonyult, mert mint említettem, Európának ez a része jóval később, csak a 19. század végén csatlakozott a modern kori népvándorlási folyamatokba. Következésképpen az 1890-es népszámláláskor az Egyesült Államokban élő, különböző nemzetiségű kelet-közép-európai lakosok száma igen csekély volt.

Ezek a korlátozások megnövelték a többi tengerentúli ország felé történő elvándorlást, ahol – az Egyesült Államokkal ellentétben – kifejezetten szorgalmazták az újonnan érkező európaiak letelepedését. A két világháború között több tízezer, többségében a Felvidékről, Erdélyből, Vajdaságból és Délvidékről származó magyar került Ausztráliába, Kanadába és Latin-Amerikába.[6]

Míg más Kelet-Közép-Európából származó tengerentúli kolóniák anyaországuk folyamatos támogatásának köszönhetően viszonylag gyorsan kialakították intézményeiket az őket befogadó országokban, addig a magyar állam sokáig tétlenül figyelte a döntő többségében román, csehszlovák és szerb–horvát–szlovén útlevéllel rendelkező magyarok ilyen irányú törekvéseit. A Horthy-kormány kezdetben a nyugat-európai országokban élő magyarokkal igyekezett felvenni a kapcsolatot részben azért, hogy a revizionista politika mögé állítsa őket. Az ez irányú törekvések megjelentek már az 1920-ban létrehozott Külföldi Magyarok Szövetségének 1921-ben tartott berlini kongresszusán. Ez a találkozó, valamint az 1929-ben megrendezett Magyarok I. Világkongresszusa alapozták meg az első bécsi döntés évében, 1938-ban megalakult Magyarok Világszövetségét. A tengerentúli közösségek Magyarországtól csak azután kaptak anyagi támogatásokat, miután az ország vezetői ráeszméltek, hogy a Tanácsköztársaság bukását követően kivándorolt magyar emigránsok kulturális, sport- és szociális tevékenységei egyre népszerűbbé váltak az újonnan érkezett, mindenfajta érdekképviseletet nélkülöző utódállambeli magyarok körében. Az így elindított anyaországi támogatások következtében világszerte jöttek létre új magyar egyesületek és szervezetek.

A paraszti exodushoz képest a két világháború között a kivándorlás mértéke ugyan csökkent, a célországok száma megsokszorozódott, melynek következtében a magyar diaszpóra földrajzi, térbeli kiterjedése is megnőtt. Az ebben a két évtizedben kialakult tengerentúli kisközösségeket tovább gyarapították a második világháború utáni magyar emigrációs hullámokkal érkezők.

Dipik, negyvenhetesek, ötvenhatosok

Az 1940-es évektől az elvándorlás motivációi egyre összetettebbé váltak. Alig két évtized leforgása alatt több százezer ember hagyta el Magyarországot három, időben és jellegében eltérő emigrációs hullámmal. Az első a háború alatt külföldre került és hazatérni nem kívánó katonákból, hadifoglyokból és deportáltakból, valamint a közeledő Vörös Hadsereg elől menekülőkből állt. A másodikat az államszocializmus előtti évek demokratikus törekvéseinek képviselői és pártolói alkották. A harmadikat a szovjet megszállás elleni 1956-os forradalom és szabadságharc leverése váltotta ki. E három exodus a magyar diszpóraközösségek lélekszámát jelentősen megnövelte, azonban belső, társadalompolitikai szegregációját is fokozta. A háború után meghatározóvá vált politikai hovatartozás kérdése a külföldön működő magyar szervezetek szétválásához és egymással ellentétben álló új szervezetek alapításához vezetett.[7]

1945 őszére több mint 11 millió ember vált hontalanná Európában. Többségüket 1947 nyaráig repatriálták, azonban közel másfél millióan nem kívántak származási helyükre visszatérni. A szövetséges államok menekültügyi szakértői a hontalan személyeknek külön státust adtak, melynek angol elnevezése displaced person (rövidítve DP) volt. Innen ered a második világháború emigránsainak közismert beceneve: a „dipik”.

A menekültügyek kezelésével kezdetben a felszabadított országok kormányai és az önkéntes szervezetek mellett az Egyesült Nemzetek Segélyezési és Rehabilitációs Igazgatósága (United Nations Relief and Rehabilitation Administration, UNRRA) foglalkozott. A magyarországi menekültek volt ellenségként meghatározott státusuknál (ex-enemy DPs) fogva nem részesültek UNRRA segélyben. A hadifoglyok leszerelésének bonyolítására és a repatriálások előkészítésére 1945-ben megalakult a Magyar Menekültügyi Bizottság. Működését Magyar Hontalanok Képviselete az Egyesült Államok Övezetében (Representation of Displaced Hungarians in the US Zone) néven az amerikaiak európai főhadiszállása is jóváhagyta. A táborokba tömörített magyar menekültek hamar ráeszméltek, hogy helyzetük nem fog egyhamar rendeződni, ezért az egyházak segítségével elkezdték megszervezni a kiskorúak oktatását. Egymás után születtek a magyar iskolák a menekülttáborokban. Az iskolákkal és egyházakkal karöltve újjáéledt a magyar cserkészet is. Az első külföldi magyar cserkészcsapatok szintén az ausztriai és németországi menekülttáborokban jöttek létre.

1947-ben kezdetét vette a háború utáni magyar emigráció második szakasza. Az ún. negyvenhetesek a dipikkel – más néven negyvenötösökkel – ellentétben személyes tapasztalatokkal rendelkeztek a szovjet megszállásról. Nem tömegesen hagyták el az országot, hanem egyénileg, esetleg családostul, és nem voltak menekülttáborokba tömörítve. Külföldi fogadtatásuk kedvezőbb volt, hiszen a háború után hatalomra került nyugat-európai kormányok nem tartották őket volt ellenségnek. Többségük – kiváltképp, akik aktívan részt vettek az 1945 és 1948 közötti konszolidációs korszak demokratikus törekvéseiben – politikai pártállása, hivatali beosztása vagy a magyar szélsőbaloldal szervezeteivel szemben tanúsított magatartása miatt kényszerült emigrációba.

A negyvenötösök és negyvenhetesek hangadói ridegen és barátságtalanul, olykor ellenségesen álltak egymással szemben. Mind a két emigrációs csoportosulás a másikat hibáztatta a magyarországi eseményekért. A negyvenhetesek azzal vádolták legkiélezettebben a negyvenötösöket, hogy Hitlert kiszolgálva utat engedtek a Nyilaskeresztes Párt hatalomátvételének. Ezzel szemben a negyvenötösök Sztálin kiszolgálását és a szovjet megszállás elfogadását rótták fel a negyvenheteseknek. Politikai vitáik következtében a magyar diaszpóra lényegében két tábora szakadt.[8]

Az 1949-et követő vándorlási csendet az 1956-os forradalom, illetve annak szovjet csapatok bevonásával történő leverése szakította meg, melynek következtében mintegy 200 ezer ember hagyta el Magyarországot. Ez volt a spanyol polgárháború óta a civil lakosság legnagyobb spontán mozgalma Európában. Az 1956-os forradalom után kialakult emigrációban a politikai és gazdasági motivációk összemosódtak csakúgy, mint a későbbi, 1968-as prágai tavasz eltiprását és az 1981-es lengyel hadiállapot kihirdetését követő kelet-közép-európai tömeges migrációs hullámok esetében.

A tengerentúlra vándorolt ötvenhatosok többsége az Egyesült Államokban kötött ki. A kvótarendszertől függetlenül történő befogadásukat az 1950-es évek elején elfogadott bevándorlási törvények (Immigration and Nationality Act of 1952 – McCarran-Walter Act, Refugee Relief Act of 1953) tették lehetővé. Az ötvenhatosokat lényegesen kedvezőbb bánásmódban részesítették a tengerentúlon, mint az előző emigrációs hullámokkal érkezőket. Szinte felnéztek rájuk, a szovjet elnyomás ellen küzdő szabadságharc hőseinek, a magyar forradalom dicső veteránjainak tartották őket. Erről tanúskodik többek között az amerikai Time magazin 1957. január 7-én megjelent lapszáma, amelyben az 1956. év emberének a magyar szabadságharcost (Hungarian freedom fighter) választották.

A Time magazin 1957. január 7-i címlapja

Forrás: https://content.time.com/time/covers/0,16641,19570107,00.html

 

A 20. századi politikai emigrációk következtében a magyar társadalom kulturális és tudományos elitjének egy része külföldre kényszerült. Sokan az Egyesült Államokban kamatoztatták tudásukat és tehetségüket, köztük Wigner Jenő, Békésy György, Harsányi János és Oláh György, akik Nobel-díjat is kaptak. 

A magyar diaszpóra jelene

A második világháború után kialakult megosztottság jelei ugyan még ma is fellelhetők a magyar diaszpórában, az abból fakadó konfliktusok napjainkra konszolidálódtak. Az emigránsok otthonról hozott sérelmeik, politikai hitvallásuk és nézeteltéréseik okozta szegregációt lényegesen enyhítették a magyar kolóniákat összetartani kívánó törekvések. A világban szétszóródott magyar közösségek emigrációs jellege idővel elhalványodott. A hazaköltözés reményének feladása és az anyaországtól való eltávolodás új kihívásokat és lehetőségeket hozott.

Újabb tömeges magyar migrációs hullámok érkezése híján a helyi közösségeknek szembe kellett nézniük a kulturális asszimiláció folyamatával, amely a többségi társadalomba való beolvadáshoz, és így a tengerentúli magyar közösségi élet megszűnéséhez vezethet. Ennek elkerülése érdekében olyan intézményes keretek kialakítására volt szükség, amelyek lehetővé teszik a nemzeti alapon szerveződő diaszpóraközösségek hosszú távú fennmaradását.

Az újszerű diaszpóralét kialakításának kezdeti lépései már az 1970-es években megtörténtek. Az ez irányú kezdeményezések talán első nagyobb hatást keltő megnyilvánulása a Pennsylvania államban, Herefordban 1972-ben megrendezett magyar találkozó volt.

„Kimondtam önmagamnak: New Jerseyben élek, New Jersey-i magyar vagyok. Rájöttem, hogy ezt ki lehet olyan egyszerűen és természetesen mondani, mint azt, hogy van budapesti magyar, kolozsvári magyar, kárpátaljai magyar, van moldvai magyar és egyre nagyobb számmal vannak bukaresti magyarok. Van New Jersey-i magyar és Buenos Aires-i magyar is. Nem mint ideiglenes képlet, hanem mint állandó fogalom.” – Cseh Tibor beszéde az 1972 szeptemberében tartott herefordi találkozón.

A herefordi összejövetel folytatásaként jött létre az Itt-Ott Találkozó, az Egyesült Államokban élő magyarok egyik legjelentősebb ismétlődő eseménye, amelynek 1976 óta az ohiói Lake Hope State Park ad otthont.[9]

Az 1980–90-es években megsokszorozódott azoknak a magyar diaszpóraszervezeteknek a száma, amelyek korábban működő, akár egymással ellentétes szervezetek egyesülésével jöttek létre. Mindemellett az új utazási lehetőségek és kommunikációs eszközök hozzájárultak a földrajzilag széttagolt diaszpóraközösségek államhatárokat átívelő kapcsolathálóinak bővüléséhez és megerősödéséhez. Az ezredfordulót követően több olyan ernyőszervezet alakult, amely regionális szinten köti össze a különböző országokban működő magyar intézményeket.[10]

A migrációs eredetű magyar közösségek élő példái annak, hogy az elvándorlás és a más országok társadalmába való beilleszkedés nem feltétlenül jár együtt a kulturális asszimilációval. E közösségek szolidaritásra és önkéntességre építve képesek voltak létrehozni és generációkon keresztül működtetni saját szervezeteiket. Megmaradásuk kulcsa ma is, mint régen a megújulás képessége, valamint a fiatalok megszólítása és bevonása a közösségi életbe.