Váltott ütemben – Magyarország kapcsolatai a 250 éves Egyesült Államokkal

Bár a híres Disney-mese sztorijával ellentétben John Smith kapitány nem volt Pocahontas szerelme, Jamestown városának alapítója 1601 és 1602 között Magyarországon harcolt a török ellen, afféle végvári vitézként. Budai Parmenius István egy angol expedícióval pedig már korábban, 1583-ban járt az észak-amerikai kontinensen, és le is írta Richard Hakluytnak írt levelében az ott található föld gazdagságát és az angol gyarmatosítás lehetőségét – latin nyelven. Mindebből az látszik, hogy a korabeli Magyarország sokkal inkább be volt kapcsolódva a világ vérkeringésébe, mint azt politikai és gazdasági súlya indokolta volna. A magyarok és Magyarország úgy kapcsolódtak Amerikához, ahogy a korszak bármely művelt társadalmának tagjai – a nagy, elsősorban angol expedíciókhoz csatlakozva, az univerzális nyelven, vagyis latinul írva. Ugyanígy latin nyelven vette fel a kapcsolatot Benjamin Franklinnel Kováts Mihály őrnagy is, aki korábban a jászkun huszárezredben, majd porosz szolgálatban harcolt, s aki 1777-ben költözött az Egyesült Államokba, ahol lengyel társával, Kazimierz Pułaskival közösen „az amerikai lovasság atyjává” váltak – és valóban, az Amerikában Michael de Kováts néven ismert karcagi születésű huszár írta az Egyesült Államok lovasságának első szabályzatát is. Az amerikai dollár elnevezése is a Habsburg Birodalomból érkezett: a 16. századi Joachimsthaler, vagyis a tallér volt annyira elterjedt ezüst fizetőeszköz, hogy aztán az amerikai pénzt is róla nevezték el – de a taxi kifejezés is innen ered. A közép-európai postaszolgálat megszervezőjéről, Franz von Taxisról kapta nevét.

Miközben az itt felsoroltak kiemelkedő egyedi esetek, a születőben lévő Egyesült Államokkal nem álltak fenn igazi „magyar” kapcsolatok – sőt, még a Habsburg Birodalom is csak 1797-ben ismerte el hivatalosan az Egyesült Államokat azáltal, hogy hivatalosan fogadta Conrad Frederick Wagnert az USA konzuljaként – jellemző módon nem Bécsben, hanem Trieszt tengerparti városában. Mindennek hátterében az állt, hogy az USA igyekezett, amennyire lehet kimaradni az európai hatalmi harcokból, és az erőegyensúly „bécsi rendszerét” meghagyta Európának, míg maga egy olyan amerikai rendszert hozott létre, ahol az új köztársaság tudta a legerősebb szerepet játszani, bármiféle féltekei egyensúlyra tett kísérlet nélkül. Természtesen a kor meghatározó hatalmaival, Nagy-Britanniával, Franciaországgal, a Habsburg Birodalommal, Poroszországgal és Oroszországgal ki kellett alakítani kapcsolatokat, de az Egyesült Államok sosem törte magát azzal, hogy az állam alatti szint entitásaival, népekkel és nemzetiségekkel alakítson ki kapcsolatokat. Egy kicsit ez volt a magyar–amerikai kapcsolatok ősdilemmája is – bármennyire is szerethetjük a magyarokat, egyszerűen nincs államuk, tehát nem is tudunk velük kapcsolatokat ápolni. Mindez persze nagyon erős leegyszerűsítése volt az ezeréves, folytonos magyar alkotmányosságnak és államiságnak, de érthető, hogy egy óceánnal arrébb, egy teljesen átalakuló, nagyhatalmi egyensúlyon alapuló nemzetközi rendszerben mindez nem volt sem egyértelmű, sem parancsoló erejű. Végtére is, a Német–római Birodalom megszűnése és Németföld mediatizácója nyomán négyszáz hasonlóan régi alkotmányosságból és államiságból lett pusztán negyven, hogy a század végére csak a poroszok vezette Német Birodalom maradjon.

És miközben a magyar–amerikai államközi kapcsolatok nem robogtak éppen teljes gőzzel, az állami szint alatti, népi–értelmiségi kapcsolatok nagyon is erősek voltak. A székely Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikába című könyve 1834-ben jelent meg, és nem puszta útleírás volt, hanem az amerikai politikai rendszer és társadalom tocquevilleiánus leírása is, ami jelentősen hatott a reformkori magyar politikai életre is. A „negyvennyolcasok”, a szabadságharc után kivándoroltak pedig százával harcoltak a polgárháborúban, elsősorban az Unió hadseregében. De talán a legnagyobb magyar hozzájárulás Amerikához Haraszthy Ágostontól érkezett, aki az 1850-es években lefektette a kaliforniai bortermelés alapjait – egy olyan tradícióét, ami a mai napig Kalifornia állam GDP-jének 1,5%-át adja, ami a globális techvállalatok fellegvárában rengetegnek számít.

Az 1851-ben Amerikába látogató Kossuth Lajost nem kisebb személy köszöntötte a massachusettsi Concord városában, mint Ralph Waldo Emerson – aki nem pusztán politikai szabadságharcost látott Kossuthan, hanem a szabadság már-már kultúrhérószi képviselőjét, sőt – a transzatlanti egység előfutárát. 1852. május 11-én elmondott concordi beszédében Emerson így fogalmazott: „Az Ön történetét minden palotában, minden rönkházban és a préri minden táborában elmesélték már ezen a kontinensen. És ahogy Európa és Amerika partjai hónapról hónapra egyre közelebb sodródnak egymáshoz, és e kettő politikája egy napon majd egy lesz, amikor a válság nálunk is bekövetkezik, már mindannyian tudni fogunk Magyarország ügyéről, és akik hallották, kiállunk majd a szabadság mellett.” Emerson tökéletesen komolyan gondolta, amit mondott – az Egyesült Államok számára azonban szóba sem jöhetett bármiféle hivatalos „segítség” Magyarországnak, akár a szabadságharc alatt, akár utána. Az USA politikája ugyanis a Monroe-elv volt, amit az ekkor elnökségi ciklusát töltő John Tyler így fogalmazott meg az Unió helyzetéről tartott második beszédében: „Mivel gondosan tartózkodunk attól, hogy beavatkozzunk minden olyan kérdésbe, amely kizárólag Európa politikai ügyeit érinti, azt reméljük, hogy az európai kormányok is hasonlóan tartózkodnak attól, hogy beavatkozzanak az amerikai kontinens államait érintő ügyekbe.” A magyar szabadság ügye tehát ideál maradt – még akkor is, ha Iowa állam egyik megyéje a mai napig a Kossuth County nevet viseli.

Hasonló mintázat bontakozott ki az első világháború után is: miközben Amerikában már sok magyar melós és vállalkozó élt, és miközben az amerikai delegáció szimpatizált a magyarokkal, és igyekezett a békekötés legsérelmesebb pontjait tompítani, addig a háború lezárásának a logikája kikövezte az utat Trianonhoz. Sőt – sokan a Nyugaton úgy vélték, Magyarországot éppen ekkor, ezzel alapítják meg, hiszen korábban „a Birodalomban” éltek. Wilson elnök nemcsak a szabadság, hanem a nemzetállamok szószólója volt, és ahogy az USA-ban is feketék és fehérek szegregációját támogatta, úgy Európában is úgy volt vele, hogy minél homogénebb nemzetállamokat kell létrehozni, hogy elkerüljék a társadalmi feszültségeket. Így még úgy is érezték, hogy szívességet is tettek az „új” államnak – ami teljes félreértés volt. De mindig volt elég amerikai, akik elég szimpátiával bírtak a magyarok iránt: a Nemzeti Múzeumot a román megszállóktól megvédő Bandholtz tábornok vagy a harmincas évek amerikai nagykövete, Montgomery. Közben pedig a Makón született Joseph Pulitzer teljesen megújította az újságírás műfaját, a szintén makói születésű Adolf Zukor pedig megalapította a Paramount Pictures-t, és vele az egészestés filmek műfaját. Emery Roth New York felhőkarcolóit tervezte, az Astoria Hotelről pedig Budapest legközépső pontját neveztük Astoriának 1914-ben – a közös kultúra ápolásában tehát nem volt hiány. De talán a magyarok a leginkább mégiscsak a második világháború megvívásához járultak hozzá: a „marslakók”, az Amerikába költözött magyar fizikusok és matematikusok, Szilárd Leó, Neumann János vagy Teller Ede nélkül nem jöhetett volna létre az atombomba, és talán a világháború logikája is másként alakult volna. Viszont az is jellemző, hogy amikor Magyarország 1941. december 12-én hadat üzent az Egyesült Államoknak, az nemzeti tragédiába torkollt; míg Roosevelt elnök csak így kommentálta a hírt: „Johnny fiam csak ezt mondaná: na, és akkor mi van!?” A két ország mindennek ellenére sem volt egy súlycsoportban.

Nemcsak a súlycsoport eltérő volta, de a különböző ligák sem segítettek a következő években. Bár a magyar szabadság lábbal tiprásának legsúlyosabb fejezetei ellen az amerikaiak tiltakoztak, Washington is elismerte a világ de facto felosztását 1945 után. Éppen ezért nem jöhetett szóba, hogy a magát semlegesnek kikiáltó Magyarországot megsegítsék 1956-ban, és éppúgy a személyes szimpátia lépett működésbe: Elvis Presley vezetésével 1957 januárjában 26 millió svájci frank összegű segélyt tudtak küldeni a magyaroknak. Amerika pedig továbbra is a politikai menekültek védnöke maradt: ide emigrált John Lukacs történész, aki zsidóként élte túl a vészkorszakot, és katolikus polgári értelmiségiként Magyarország szovjetizálását, de 1947-ben az USA-ba emigrált, mert nem látott esélyt a politikai kibontakozásra. És itt kötött életre szóló barátságot az amerikai stratégiai gondolkodás doyenjével, George F. Kennannel, hogy aztán az egész hidegháborún keresztül termékeny levelezést folytassanak. És ahogy Kennan is megállapította, Magyarország és Közép-Európa „sorsa már eldőlt”, mire komolyan elkezdtek volna vele foglalkozni.

A személyes szimpátiák és a strukturális egység talán először a rendszerváltás idején és közvetlenül előtte nyilvánult meg. Ronald Reagan aktívan támogatta a demokratizálást az egész világon, és ez alatt nem pusztán a Szovjetuniót, hanem gyakran közeli szövetségeseit is értette. Reagan ellentmondást nem tűrő hangja bátorítást jelentett a közép-európai országok demokratikus ellenzékének, és elbizonytalanította a hatalmat egyre nyeglébben gyakorló kommunista elitet. Hasonló egyezés volt a közép-európai országok Európai Uniós és NATO-csatlakozásakor is – érdekeltek voltak benne az Európai Unió magországai, az Egyesült Államok és a helyi államok is, akárcsak a NATO küldetéseiben, például a sokszoros jugoszláv polgárháború megállításában. Azonban az 1990 óta eltelt szakasz megint az érdekek széttartását hozta, hiszen az USA csaknem két kótyagos évtizedig vívta háborúit Afganisztánban és Irakban, az iraki háború elleni európai ellentartást Washingtonban kimondottan sértetten értelmezték. Donald Rumsfeld „új Európáról” beszélt Kelet-Európában, ahol jobban támogatták az iraki beavatkozást – szemben a régi, korrupt Európával, ami sokak számára Henry James vagy Edith Wharton Európa-ellenességét idézte fel. Az „új Európa” fogalmat sem ingyen osztották – miközben színleg elismerés volt, valójában Európa megosztására tett kísérlet. De talán ennél is sérelmesebb volt, ami utána jött: amerikai demokráciaeszményt, bármely irányban extrém kilengéseket mutató amerikai kultúrát, woke progressziót vagy militarizmust, de leginkább amerikai fegyvereket és gazdasági befolyást kellett egész Európába importálni, mert ez volt a 2010–2020-as évek nagyszabású amerikai víziója.

A 2020-as évek közepére megváltozni látszik a helyzet, és úgy tűnik, végre szinkronba kerülhet a személyes szimpátia és a strukturális érdekegyezés is. Nem minden előzmény nélküli ez a nyitány, hiszen Wes Mitchell, a republikánusok egyik külpolitikai szaktekintélye már korábban könyvet írt a Habsburg Birodalom által hagyott űrről, és a közép-európai tér jelentőségéről; illetve az Oroszország felől érkező fenyegetés is felértékelte térségünket Washington számára. Jelenleg az USA és Közép-Európa, valamint Magyarország kapcsolatai korábban nem látott módon fejlődnek, aminek az alapja egyfajta civilizációs aggodalom, amit Washington hivatalos stratégiai dokumentumában is lefektetett, és a személyek, politikai attitűdök és tervek hasonlósága is. Nem kis részben mindezért  Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Donald Trump amerikai elnök közötti szimpátia is felelős. Mindez talán azt jelenti, hogy kétszázötven év után megint egy oldalra helyezkedik a két nagy erő, a strukturális érdekegyezés és a személyes szimpátia. Azonban nemcsak nagy erők léteznek, hanem egyéni és politikai döntések is – vagyis rajtunk is áll, hogy mit hozunk ki egy olyan együttállásból, ami – láttuk – ritkán fordul elő.