Kedves Pannika, Kishúgom!

Igazán örömmel  vettem a hírt, hogy a harmadikos osztályod Debrecenben oly nagy érdeklődést mutat az Ötvenhatos Forradalom és Szabadságharc iránt. S főleg azt, hogy az én leírásomon keresztül  szeretnének olvasni róla, mint szemtanú és résztvevő. Igen, az Eötvös Loránd Tudományegyetem negyedéves  hallgatójaként részt vettem az eseményekben, kezdve a lengyel-magyar barátságot, a kelet-német-magyar barátságot skandáló felvonulásokon, a Petőfi Társaság előadó estjein, valamint a Műszaki Egyetem ülésén, melyen a 16 pontot megfogalmaztuk, ami valójában a forradalmat kirobbantotta.

Magamról annyit, hogy 1932-ben születtem Nyírbélteken. 1953-ban érettségiztem  a Hajdúböszörményi Bocskai István Gimnáziumban. Az egyetemi tanulmányaimat az Eötvös Loránd Tudományegyetem újságíró szakán folytattam. Az 1956-os Forradalom leverése után el kellett hagynom az országot. 1957-ben érkeztem Kanadába, ahol  befejeztem a tanulmányaimat. Két diplomát szereztem, egyet történelem és filozófia szakon, a McMaster Egyetemen, egy másikat a Torontoi Egyetem könyvtártudományi szakán. Mint a Földművelési Minisztérium könyvtárigazgatója mentem nyugdíjba 1991-ben. 2014-ben hazatértem Magyarországra. Szabadidőmben, mint író, mint magyarságkutató, mint bibliográfus és irodalomszervező több könyvet írtam, melyekért számos kitüntetést kaptam Kanadában, az USA-ban és Magyarországon.

1956. október 23-án délután kissé feszengve csatlakoztam a délutáni tüntetéshez. Az történt, hogy a budapesti egyetemek diákokat küldtek a gyárüzemekbe, tudatni a munkásokkal, hogy a délután tervezett felvonulásunkkal nem a hatalmat akarjuk kivenni a munkások kezéből, hanem javítani akarunk a rendszeren. Engem, két társammal az Április 4-i gépgyárba küldtek. A gyár kapujáig jutottunk el. Ott egy elvtársat kértek le hozzánk, aki meghallgatott bennünket, majd lejegyezte a nevünket, és azt mondta:

- Maguk, fiatal elvtársak, menjenek vissza és tanuljanak tovább. Ilyen jó rendszert a világon nem találnak, mint ez a mienk. Na, lóduljanak! S ne nagyon vonulgassanak ma délután, mert a munkások magukat szétverik.

Ezért voltam én feszélyezett a délutáni tüntetésen. De látva, a Parlament felé vonulva, a hatalmas zászlóerdőt az utcákon végig, megnyugodtam, hogy a város lakói velünk tartanak. A hagyományos magyar nemzeti lobogók, nem a sarló-kalapácsosak, lengtek az ablakokból. Ez megnyugtatott, hogy a város lakói, köztük a munkások is velünk éreztek. Számomra feledhetetlen élmény volt, hogy a lakosság felszabadultan kivonult az utcára, boldogok voltak, ölelkeztek, arcukról eltünt a félelem, egymás szemébe mertek nézni, mint szabad emberek. Ma is boldogan emlékszem arra, hogy pénzgyűjtést inditottak az ártatlanul bebörtönzöttek családjai megsegítésére. Az üzletek kirakataiba helyezték el a dobozokat. A pénzt nem kellett őrizni, hozzá nem ért senki!

Jól emlékszem a szovjet harckocsisokkal való beszélgetésünkre. Én elég jól beszéltem oroszul, s elmondtam nekik, hogy szeretjük őket, de jobb lenne, ha hazamennének, családot alapítanának, s idővel meglátogatnának bennünket. Azon a véres csütörtökön az történt, hogy a Parlament elé vonultunk, Gerő Ernő ellen tiltakozva, aki huligánoknak nevezett bennünket. Valamilyen okból négy  orosz tank is csatlakozott  hozzánk. Én egy kollégámmal az első harckocsi után meneteltem. Már majdnem beértünk a Kossuth térre, amikor a barátom arra kért, hogy menjünk le a járdára, mert allergiája van a kipufogó gáz miatt. Akik a helyünket elfoglalták, azok beértek a térre, s az ÁVÓ gépfegyverrel lövöldözte őket. Óriási pánik dúlt.  Jöttek a szanitécek, karolták fel a holtakat és sebesülteket. Volt más esetem is, közel a halálhoz. A menzáról hazamenet a Ménesi úti diákszállóba, a Kálvin téren szovjet harckocsi parkolt. Kényelmetlenséget éreztem, s lefordultam egy mellékutcába. Onnan balra egy még néptelenebb utcába. Alig tettem meg pár lépést, a tank egy hosszú sorozatot lőtt végig az utcán. Ha előtte nem térek le, ma nem lennék itt.

Volt egy eset, ami az országból való távozásomat előidézte. November 3-án a forradalmi tanács egyetemistákat küldött a megyeszékhelyekre, hogy segítsünk az átszervezésben. Én Nyíregyházára kértem magam két társammal, mert  jól ismertem a helyzetet. Ott szolgáltam 1955-56-ban, mint újságíró gyakornok. A Megyeházán szállásoltak el bennünket. Este a Megyei Kommunista Pártbizottság újjáalakuló gyűlést tartott. Egy társammal elmentünk, géppisztollyal a vállunkon. Szót kértünk, s  kioktattam az Első Pártelnököt, Varga elvtársat, hogy ebből a pártból, az Önök vezetése alatt soha nem lesz semmi! Hajnalban felébredtem, kinéztem az ablakon, s két orosz harckocsi meredezett rám. Tudtam, ezzel vége van a forradalomnak! Felriasztottam a társakat, s a hátsó ajtón elmenekültünk. Hazatértem Nyírbéltekre a szüleimhez egy munkásokat szállító teherkocsival. Három hét múlva üzenet jött a helyi tanácselnöktől, hogy tünjek el pár napra, mert jönnek Nyíregyházáról, érdeklődve aktivitásaim iránt. Éreztem, mit jelent az érdeklődésük. Másnap reggel útnak indultam, könnyes szemmel hagytam el a falumat, amit nagyon szerettem, s ahol engem tiszteltek a felnőttek.

Átutazóban Budapesten megdöbbentően hatott rám, hogy a gyönyörű város romokban hevert. Ez olyan letargikus hatással volt rám, hogy Kanadában éveken át nem tudtam a forradalomról írni vagy beszélni. Végül felengedett lelkemben a fojtogató nyomás, s én lettem a forradalom egyik szószólója magyarul is, angolul is. Volt olyan város, mint Vancouver és Victoria, ahol ötször is ünnepi előadó voltam. Nyomtatásban megjelent elbeszéléseim, tanulmányaim rege gyanánt tartották fenn a Forradalom szellemét. Több mint 40 könyvem, tudományos bibliográfiám, irodalomszervező munkám jelent meg jeles egyetemi kiadók gondozásában.

2014-ben véglegesen hazapatriáltam, azzal a tudattal, hogy itthon többet tehetek a magyarság érdekében, mint Kanadában. 2015-ben létrehoztuk Erzsébet feleségemmel a nevemhez fűződő kanadai magyar archívumot, mely magába foglalja a 40 éven át vezetett naplómat, valamint az Ottawai Országos Levéltárban őrzött 14,500 oldalas levelezésemet, mely 2018-ban haza került digitalizált formában. S létrehoztunk egy Miska János Alapítványt, mely évente két-két stipendiumban részesít tehetséges de rászoruló itthoni növendéket továbbtanulásban. Ezek mellett nyolc új könyvem és egy 96 perces film jelent meg életmunkásságomról, tekintélyes itthoni kiadók és Koltay Gábor filmrendező gondozásában, magyar és angol nyelven.

Előadásokat, könyvbemutatókat tartok meghívások alapján. Örömmel tölt el, hogy a hazai fiatal nemzedék, Pannikám, mint a Tied is, érdeklődik a Forradalom eszméje iránt. Gyakran megkérdeznek engem is, hogy mit jelent számomra a Szabadságharc. A válaszom az, hogy 1956 a szabadság valós tudatát jelenti. Ekkor világosult meg bennem az a tudat, hogy a szabadság olyan fontos az ember számára, mint a napfény és a levegő minden más élőlény fennmaradására. Szabadság nélkül nem élet az élet. Örökre hálás leszek a Sorsnak, hogy megéltem azt a feledhetetlen 13 napot, melyen a nemzet testvéri összefogással egyet akart. Ilyen csodálatos esemény jó, ha egy évszázadban egy, ha előfordul. S hálás vagyok annak felismerésében is, hogy vannak olyan nevelők és szülők, mint a tied, akik megőrzik a magyar szellemi értékeket a fiataljaink számára. Isten áldja meg őket érte. Isten áldjon meg Titeket.

Szeretettel üdvözöllek,

Miska János bácsi,

Budapest, 2018. október 29