Szombaton a Szatmár-Németi Református Egyházközség gyülekezeti termében mutatták be Gyuricza Péter Visszidensek című könyvét. Az eseményen felléptek a Szatmárnémeti Református Gimnázium és az Aurel Popp Zene- és Képzőművészeti Líceum diákjai.

A Budapestről érkezett vendégeket a szárazberki református templom mellett lévő Bocskai-szobornál várták, a templomban Ilonczai Zsombor lelkipásztor és a meghívó Krakkó Rudolf köszöntötte őket. Bocskai szatmári kapcsolatairól Thoroczkay Sándor történelemtanár tartott rövid előadást.

Szatmárnémetiben Krakkó Rudolf köszöntötte a résztvevőket. Az eseményen részt vett Karlócai Orsolya, a Magyarország Barátai Alapítvány ügyvezetője és Csige Sándor, Magyarország kolozsvári konzulja.

Krakkó elmondta, hogy olyan személyekkel készült interjú a könyvben, akik vagy akiknek az elődeik a történelem során kényszer hatására mentek el Erdélyből vagy Magyarországról, a kommunista rendszer bukása után pedig visszatértek, hogy a külföldön szerzett tudásukat és tapasztalatukat Magyarországon kamatoztassák, hasznosítsák. Példák ők azok számára, akik ma hagyják el szülőföldjüket anélkül, hogy bárki üldözné őket. A visszidensek egy jobb létből térnek vissza egy kevésbé jó létbe, mert megtapasztalták, hogy nem az anyagi lét a legfontosabb az ember életében.

A kötetről Deák Andrea, az Aurel Popp Zene- és Képzőművészeti Líceum diákja beszélt, akit annyira megragadtak a történetek, hogy egyéb dolgai mellett négy nap alatt kiolvasta a könyvet. A kötetet akár egy modern történelemkönyvnek is nevezhetjük. A kötet problémákra hívja fel a figyelmet, tehát nevelő jellege van. Azok, akik kényszer hatására hagyták el szülőföldjüket, ha csak tehették, tehetik, visszatérnek. Azok, akik a jobb lét reményében mentek el, akkor is ott maradnak, ha nehezebb a sorsuk. A disszidenseket két csoportra oszthatjuk: azok, akik a jobb lét miatt mentek el, nem sokat foglalkoztak magyarságukkal, azok viszont, akik kényszer hatására mentek el, idegenben is magyarként éltek, s a gyerekeiket is magyarnak nevelték.

Dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktatót az fogta meg a könyv olvasása közben, hogy egyszerre lehet megtalálni benne a disszidens és a visszidens gondolatát. Az értelmező szótár szerint a disszidens azt jelenti, hogy egy közösségtől véleménykülönbség miatt elkülönülő személy. Ma már tudjuk, hogy a történelem mennyi hozzáadott jelentést kapcsolt a kifejezéshez. Egy felmérés alapján Romániát 3,6 millióan hagyták el nem elnyomás miatt, nem véleménykülönbség miatt. Nem igazán lehet egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy mi lehet az a társadalmi háttér, ami miatt ennyi ember elhagy egy országot. Nagyon sokat segíthet a kérdés megválaszolásában, ha azok beszélnek, akik visszatértek, azoknak, akik itt maradtak. Egy közösségben általában kétféle erő van: centrifugális és centripetális. Van egy olyan erő, ami a közösségből kirepít embereket, és van olyan erő, ami a közösségben tart. Sokat beszélnek ma a centrifugális erőről, de kevés szó esik a centripetális erőről, ami lehet akár a szülőföld szeretete is. A kötetben lévő tizenkét interjú azért érdekes, mert ha interjúkat olvasunk, azok ott maradnak bennünk egymás mellett. Ezeknek az interjúknak van egy szimmetriájuk. Olvasás után valahogy összeállnak. A családi élettörténetekben vannak olyan üzenetek, amiket nem mondunk ki soha, de azok mégis irányítanak embersorsokat: gyerekeket, unokákat, dédunokákat. Ezek a transzgenerációs hatások. A másik téma, ami sok helyen fellelhető a kötetben, hogy a Nyugatnak egyre jobban észlelhető az eszmei hanyatlása, ami az egyik oka a hazatérésnek. Több éve észlelhető a liberalizmus hanyatlása, hogy emészti fel magát a liberalizmus, a demokrácia, hogy eszi meg önmagát, kialakul egy olyan társadalmi kontextus, amiben már nehéz megélni a keresztény értékeket.

Gyurica Péter a kötet megírásának történetét ismertette. A könyv címe egyértelmű: ha voltak disszidensek, akkor kell hogy legyenek visszidensek is. Bár ma már egyre több olyan ember van, aki a disszidensekről is keveset tud. A kötetben megjelent személyek között van olyan, aki nem használja a disszidens szót, azt állítja, hogy ők számkivetettek, akiknek az a sorsuk, hogy ők vagy a gyerekeik visszatérjenek szülőföldjükre. Ami nagy érdemük a visszidenseknek, az az, hogy hazahozták a magyar nyelvet. Ez inkább a szüleik és nagyszüleik érdeme, akik mindig azt mondták: itthon csak magyarul értünk. A továbbiakban Elek György beszélgetett a visszidensekkel, akik nagyon érdekfeszítő és tanulságos történeteket meséltek életükről. 1989 előtt is többször próbálkoztak hazalátogatni, de ha ritkán sikerült, az állambiztonsági szervek meghurcolták őket, volt, akit kitiltottak az országból. 1989 után, miután végleg hazatértek, többen közülük magas közéleti tisztséget töltöttek be, mert az Antall-kormány számított a tudásukra és tapasztalatukra.

A könyvbemutatót a Szatmárnémeti Református Gimnázium és az Aurel Popp Zene- és Képzőművészeti Líceum diákjai, Kaszap Johanna pusztinai csángó népdalénekes, Bumbár Márton versmondó, valamint Mihály András és Székely Alpár hegedűművészek tették színesebbé.

(A frissújság.ro beszámolója. Képek: Hunyadi Péter)