A múlt és a jelen feszültségét az építészet oldja fel – interjú Gutowski Róberttel

A Budavári Palota átépítése a ’60-as, ’70-es években a „múltat végképp eltörölni” politikai szándék jegyében történt. E szándék kiegészült a kor egyszerűsítő, a historizmus építészetét értéktelennek tartó építészeti gondolkodásmódjával. Mi ad ma aktualitást a rekonstrukciónak?
Gutowski Róbert: A háború utáni megszállás nem csupán egy hosszú időszak a történelemkönyvek lapjain. Az emberi sorsokban, kapcsolatainkban véghezvitt pusztítása mind a mai napig súlyosan kihat. Az idegen elnyomás közösségeket bomlasztott és templomokat bontott. Ráadásul a Hauszmann Alajos által tervezett és felépített festői állapot elbontását nem értelmezhetjük csupán a 20. század tükrében. A palota Rákosi és Kádár alatti átépítése egy közel ezeréves hagyományt tört derékba, sebet ütve a közösségünket összefogó belső erőn, az önbizalmunkon és a fizikai örökségünkön. Szerencsések vagyunk, mert mi építhetünk, és ahogyan a beregi árvíz után segítséget nyújtottunk, úgy tartozunk azok felé is, akiknek több szenvedés jutott. Ne feledjük, olyan emberek küzdöttek a korszak elnyomása ellen, akik ’56-ban végül az életüket is odaadták a mi jelenünkért.

Ez a folyamat nyilván törvényszerűen löki az embert az elpusztított értékek túlértékelése felé. Ti milyen irányba indultatok el?

GR: Már a munka legelején hangsúlyoztam: forró szív, hűvös fej. A nosztalgia teljes tévút a tudományos értékelésben. A műemlék- és örökségvédelem eszközeit használtuk annak vizsgálatára, hogyan alakult át a századfordulós palota a nyolcvanas évek elejére. A szakmagyakorlás hagyományai köteleznek bennünket, az épületegyüttes a törvény erejénél fogva műemlék. Az első ötlet, hogy készítsünk kárleltárt az ostrom utáni állapotról, néhány nap alatt időben eltérő pillanatképként felvett értékleltárak sorozatává forrott ki. A régmúlt értékei, a Hauszmann-értékleltár elemei és a jelen állapotot rögzítő értékleltár időbeliségükben és térben is összevethetőek. Az épület minden egykori és mai részletéről teljességre törekvően gyűjtünk információt. Az összefüggések feltárása és értelmezése érdekében az értékleltárban az elemszintű értékelést kiegészítettük a motívum, a felület, a tér és a térstruktúra szintjére is, és a pontos bevatkozásokat ezen vizsgálatok eredményei alapján határozzuk meg. Talán érzékelhető, milyen monumentális munka ez, de mi sziklára akarjuk építeni a házunkat.

Miért esett a választás a Hauszmann-féle külső állapot visszaépítésére? Mennyire volt ez magától értetődő, vagy megrendelői igény?

GR: A Nemzeti Hauszmann Program a közösségi vágyak megfogalmazása és felelős megvalósítása. A tudományos kutatások nélkül is érzi az ember, hogy a Hauszmann Alajos által tervezett és megépített − ahogyan ő hívta − „Magyar Királyi Vár” integritása csak Prágáéval, Krakkóéval és a legjelesebb uralkodói rezidenciákkal mérhető össze. Az épületegyüttesnek kétségkívül a 19−20. század fordulója jelentette az utolsó fénykorát; mégis, a szimbolikus döntések valóságba öntése nem valami automatizált folyamat, a rekonstrukció nem képes az eredeti épületet visszahozni, hiszen az elpusztult. Csupán az épületről felhalmozott tudásunk, tervezői és kivitelezői képességeink tudnak testet ölteni. Az volt az érzésem, hogy mindenkinek van egy jó ötlete, ugyanakkor a házat még senki sem kérdezte meg. Kezdettől fogva rábíztam magam a feladatra, és engedem, hogy a ház súgja meg, mi a helyes út.

Térjünk át a funkcionális ismertetésre! Mi az a központi gondolat, amely meghatározta a tervezési folyamatot?

GR: Az egykori palota fizikai, szellemi és szakrális valóságát szeretnénk megerősíteni és megosztani a közösséggel. Ha ezt a hangsúlyt következetesen szem előtt tartjuk, akkor a palota sokféle, akár ma is benne élő funkciónak adhat otthont. Terveink szerint a teljes földszint szabadon bejárhatóvá válik, így a jövőben könnyebben kapcsolatba léphetünk az épülettel. Helyreállított történeti terek, megújuló fogadóterek, időszaki kiállítások, kávézók, ajándék- és könyvesboltok, gyerekvilág, családközpont és oktatási helyiségek, templom, művészeti galériák, gasztronómia, kapcsolódó kertek, teraszok és kilátópontok várják majd a látogatókat. Egy szinte lehetetlen vállalást is tettünk: bármilyen akadályoztatással éljen is valaki, legyen lehetősége látogatást tenni az épületben. Fontos feladatunk az intuitív közlekedési struktúrák kialakítása is. Egyszerre kell feloldódnunk és elvesznünk az épületben, és egyszerre szükséges kötött bejárási útvonalakat biztosítanunk. A palota méretei lenyűgözőek, ezért a praktikus használathoz központi közösségi teret hozunk létre a kupola alatti területen. Ugyanakkor a decentralizált megközelítést is biztosítjuk, a bejáratok sokaságát tematizálva. Az eredeti kapuk visszaállításával sokkal nyitottabb lesz az épület, ma ezeket a bejáratokat falak zárják el. A harmadik szempont orientációs kérdés: ahol megkezdjük a látogatói útvonalunkat, ugyanoda érkezzünk is vissza. Ezen elvárások megvalósítása roppant összetett dolog, azonban ha egyszer kitaláltuk, akkor hosszú távon is jól működtethetővé válik a ház. A palotaépület megújítása során elsőként az északi kapuzatot állítjuk vissza. Ez volt a fogadószárny, amelyen keresztül egykor lovas kocsival hajtottak be a belső udvarba, majd távoztak a mostani Hunyadi udvar irányába. Megteremtjük a gépjárművel történő áthajtás lehetőségét, így a jövőben ünnepi események fogadóhelyévé is válik az északi szárny. Az épület első emeletén továbbhaladva, a mai raktárcsarnok helyén rekonstruáljuk az egykori nagy tánctermet, amelyből kelet felé kilépve a “Buffet-galérián” keresztül végre újra feltárulhat a dunai panoráma. A jelen állapot abszurd, az egykori piano nobile összes ablakát gipszkarton fal vagy üvegfóliázás takarja. Szintén az első ütemben hozzuk létre azokat a publikus kiállítási tereket, amelyekben a teljes rekonstrukció időtartama alatt az aktualitásokról fogunk beszámolni, tehát hosszú távon is teret adunk a tervezési és építési folyamatok bemutatásának. Az első ütem átadásáig a Hollós kapu és az újjáépített Főőrség közötti látogatóközpontban mutatjuk be a rekonstrukció részleteit, többek között makettek segítségével.

Mi fog történni a kupolával?

GR: Az Országház, a Szent István-bazilika és a Budavári Királyi Palota kupoláinak hármasa újra Budapest éke lesz. Rekonstruáljuk a hauszmanni kupolát, amelynek csúcsát a Szent Korona mása díszítette.

Köztudott rólad, hogy nagyon sok egyházi megrendelésed van, így gondolom, hangsúlyos számodra a palotában egykor állt templom kérdése is. Itt is rekonstrukcióban gondolkodtatok?

GR: Az egykor itt állt kápolnát, bár az ostrom után a belső tere szinte ép maradt, teljesen elbontották. Egy templom szükségtelen elpusztítása semmilyen magyarázattal nem menthető fel. A templom újjáépítése a palota rekonstrukciójának funkcionális modellje is egyúttal. Az építészeti értékek újraépítése mindaddig hiábavaló, amíg nem tudatosítjuk, hogy az életünket ma már gyökeresen máshogy éljük, mint száz vagy több száz évvel ezelőtt. A korábbi szakrális tér barokk megjelenését rekonstruálhatjuk, ám ez könnyen üressé válhat, hiszen ma a szentmise cselekményeit a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciójának megfelelően végezzük. Tehát a templomot a liturgia mai szabályai és előírásai szerint, az Egyházi Törvénykönyv iránymutatásával építjük újjá. A múlt és a jelen közötti látszólagos feszültséget az építészet oldja fel. Ez az a pont, amikor azt hangsúlyozom, hogy a rekonstrukció múltunk megismerésével és tiszteletével együtt is minden ízében rólunk szól, a máról és a jövőről. Hogyan lehetséges mindezt helyénvaló módon megvalósítani? Természetességgel, leleménnyel, innovációval és akár egy új ikonográfia megfogalmazásával, ahogyan ezt Hauszmann Alajos és elődei is tették. A kápolnában turisták ezrei pihenhetnek majd meg, csendre vágyva vagy a hűvösbe menekülve a nyári kánikulában, elmondva egy rövid imát. Ugyanakkor fizikai helyénél fogva az is feladatunk, hogy a templomtérben kifejezzük a Magyar Királyság mint államforma szakralitással kitüntetett részéhez fűződő kapcsolatunkat. Ez a kapcsolat élettel teli, hiszen ezeréves hagyományaiban élünk. Mária országaként ezért illő, hogy érzéseinket, kötődésünket kifejezésre juttassuk.

Furcsa, kiszámíthatatlannak tűnő időket élünk, háborúval, gazdasági válsággal. Egy ilyen helyzetben mi lehet a palota újjáépítésének üzenete? Túlzó vállalás, vagy a nemzeti összetartozás egyik szimbólumának megerősítése?

GR: A háború sokkhatása egyelőre elfedi a valóságot. A vasfüggöny, amely megnyomorította a kelet-európai nemzetek sorsát, újra leereszkedéssel fenyeget. Nem látjuk és nem értjük még, mindez pontosan mit jelent a jövőre nézve. Építészként az a feladatunk, hogy művészetünket és értékeinket következetesen felmutatjuk. A Budavári Királyi Palota komplex rekonstrukciója ugyanannak a balsorsnak a gyógyítója, amelynek rémképe megmagyarázhatatlan módon újra itt kísért. Ez a vállalás időszerűbb, mint valaha; olyan kihívás, amelyet nem önmagában szükséges teljesítenünk, hanem minden más kötelezettségünkkel együtt.

Mikor ismerted fel a megbízás, a feladat súlyát? Hogyan bírod ezt a terhet? Felszabadít, inspirál, vagy nyomaszt? Mi a legélvezetesebb, és mi a legnehezebb benne?

GR: Minden tervezési és építési feladatban, így ebben is, látom a maga természetességét, nagy építési kedv van bennem, vagy még inkább úgy mondanám: építési jókedv. Hasonlót érzek, mint amikor Alsószentivánon a Fatimai Szűz zarándokhelyét néhány évvel ezelőtt terveztük, s a jelenések századik évfordulójára adtuk át. A templomtér új, mívesen formált oltárát egy egykori szovjet emlékmű nyers kőtalapzatából faragtuk ki. A húsztonnás kőtömb, amely évtizedekig az esztergomi laktanya udvarán állt, ma a Mária-kegyhely legfontosabb építészeti eleme, Krisztus-szimbólum. Azóta úgy hiszem, a portugáliai gyermekek által közvetített jóslatok beteljesítői vagyunk mi magunk is. A Budavári Palota jövője hasonlít ennek a kőtömbnek a sorsához, csak jóval nagyobb. Az újjászületés dramaturgiája azonban azonos.