A Tom Lantos történet – Egy nagyon öreg fiatalember a kongresszusban

A háború után rövid ideig Budapesten tanult, majd ösztöndíjjal az Egyesült Államokba emigrált. 1947-ben hét dollárral a zsebében érkezett meg New Yorkba, majd Seattle-be került tanulni. Egyetemi évei alatt több munkát vállalt egyszerre, nyelveket tanított, éjszaka dolgozott, és rendszeresen küldött pénzt a háború sújtotta Magyarországra. A túlélésből fakadó energiával vetette bele magát új életébe, és közgazdászként doktorált. Feleségével, Annette-tel – akit már gyermekkorában ismert Budapesten – Kaliforniában telepedtek le, ahol egyetemi oktatóként dolgozott, és családot alapított. 

Az 1956-os magyar forradalom leverése mélyen megrázta, és végleg a közéleti szerepvállalás felé terelte. Szakértőként és tanácsadóként amerikai szenátorokkal dolgozott együtt, majd 1980-ban – sokak várakozásával szemben – képviselővé választották. Az egyetlen Holocaust túlélő, aki szolgált a Kongresszuban - huszonhét éven át, ahol az emberi jogi ügyek egyik legerősebb szószólója lett. Társalapítója volt a Kongresszusi Emberi Jogi Caucusnak, és következetesen kiállt az elnyomottak mellett Tibetben, Kínában, Burmában vagy Darfúrban. Saját holokauszt-élményeiből fakadó erkölcsi tekintélye különös súlyt adott szavainak. 

Politikai pályáján fontos szerepet játszott Magyarország sorsa is. A rendszerváltás után rendszeresen visszatért, támogatta a NATO-csatlakozást, és figyelmeztetett a demokratikus intézmények törékenységére. Úgy vélte, hogy a szabadság és pluralizmus védelme nem pusztán politikai kérdés, hanem a történelem tragédiáiból fakadó erkölcsi kötelesség. Magyar identitását mindvégig megőrizte: családját is igyekezett kötni az országhoz, nyelvhez és kultúrához. 

Lantos életének utolsó éveiben a külügyi bizottság elnökeként dolgozott. 2008-ban bekövetkezett halála után öröksége intézményekben és családjában egyaránt tovább él. Élete bizonyíték arra, hogy a holokauszt túlélőjeként is lehet a demokrácia és emberi jogok globális bajnokává válni. Saját hitvallása szerint a civilizáció felszíne „papírvékony”, ezért minden nemzedéknek kötelessége őrizni és erősíteni azt. 

Tomicah Tilleman: Nagyapám, Tom Lantos: „A civilizáció máza papírvékony...” 

Nagyapám, Tom Lantos gyakran mondta: a civilizáció máza papírvékony, és mi vagyunk az őrzői. Csak később értettem meg, milyen tapasztalat áll e mögött.

Tom Lantos az egyetlen holokauszt-túlélő volt, aki az Egyesült Államok Kongresszusában szolgált. Huszonhét év alatt az emberi jogok egyik legkövetkezetesebb védelmezőjévé vált. Társalapítója volt a Kongresszusi Emberi Jogi Kaukusznak, vezette a Külügyi Bizottságot, és az elnyomottakért emelte fel szavát világszerte. De mindenekelőtt budapesti fiú volt.

1928-ban született Újlipótvárosban, egy asszimilált zsidó családban. A család mélyen magyarnak tartotta magát, és hitt abban, hogy ez megvédi őket. A történelem azonban mást hozott. A német megszállás után, 1944-ben, tizenhat évesen kényszermunkára hurcolták Szob közelébe. Megszökött, elfogták és megverték, majd újra megszökött, és gyalog tért vissza Budapestre. Szőke haja és kék szeme segítette a túlélésben.

A fővárosban Raoul Wallenberg svéd diplomata védett házaiban talált menedéket. Wallenberg bevonta mentőhálózatába, így fiatalon élelmet és üzeneteket vitt a bujkálóknak egy életveszélyes városban. Később úgy fogalmazott: tizenhat évesen már öreg volt, mert túl sok kegyetlenséget látott.

1945-ben túlélte a háborút, de szüleit és családja nagy részét elvesztette. Wallenberg eltűnt a szovjet fogságban. Lantos egész életében őrizte emlékét; első kongresszusi javaslata az ő tiszteletbeli állampolgárságáról szólt.

Felesége, Annette Tillemann szintén túlélő volt. Gyerekként találkoztak, majd a háború után újra egymásra találtak. Életük végéig társak maradtak, Annette aktívan részt vett férje munkájában is.

1947-ben Lantos hét dollárral érkezett az Egyesült Államokba. A University of Washingtonra ment, azt hitte, Washington D.C.-ben van, de Seattle-ben találta magát. Az új világ számára szinte mesének tűnt a háború után.

Keményen dolgozott: több állást vállalt, tanult, tanított, és pénzt küldött haza. Diplomát szerzett, majd Berkeley-ben doktorált. Kaliforniában telepedett le, egyetemi tanár lett, családot alapított, és olyan életet épített, amelyet a háború majdnem elpusztított.

Magyarországot azonban sosem feledte. Az 1956-os forradalom leverése megerősítette benne az autoriter rendszerek veszélyének felismerését. Közép-Európa szakértője lett, majd politikai pályára lépett.

1978-ban Joe Biden szenátor tanácsadója lett. 1980-ban, egy republikánus hullám közepén, megnyert egy kongresszusi választást. Huszonhét éven át szolgált, és következetesen kiállt az emberi jogok mellett.

1983-ban megalapította az Emberi Jogi Kaukuszt. Fellépett Tibet, kínai disszidensek, Darfur és más ügyek mellett. Nyíltan bírálta a diktatúrákat és azokat is, akik kiszolgálták őket.

Amerika iránti elkötelezettsége mellett megőrizte magyar identitását. A rendszerváltás után gyakran járt haza, támogatta Magyarország NATO-csatlakozását, és figyelmeztetett a demokrácia törékenységére. Kiemelte, hogy az emberi jogok védelme minden politikai szempont fölött áll.

2008-ban, súlyos betegen, bejelentette visszavonulását, majd nem sokkal később meghalt. Élete végén békében volt, mert úgy érezte, teljesítette kötelességét.

Öröksége intézményekben és emberekben él tovább. A fiú, aki mindent elvesztett, új családot és új életet épített. Megmutatta, hogy a demokrácia törékeny, és csak folyamatos odafigyeléssel őrizhető meg.

Mi vagyunk az őrzők— és nem pihenhetünk.