Magyar zenészlegendák és az Egyesült Államok

Liszt Ferenc vonzásköre

Liszt Ferenc (1811–1886), a 19. század legnagyobb hatású zongoraművésze és zeneszerzője ugyan sosem járt az Egyesült Államokban, öröksége közvetve mégis hozzájárult az amerikai zenekultúra formálásához. Liszt amerikai tanítványai, különösen a Missouri államban született Carl Lachmund (1853–1928), visszatérve európai tanulmányaiból, megalapította New Yorkban saját konzervatóriumát. A másik tanítvány, William Mason (1829–1908) csak egy évig tanult a mesternél Weimarban, de a rövid idő alatt elsajátított tudása egyedülállónak számított az amerikai kontinensen. Tanulmányai alapján Mason pedagógiai könyvet írt, és később is több levelet váltott egykori tanárával, Liszt Ferenccel.

Budapesten 1875-ben alapították meg az Országos Magyar Királyi Zeneakadémiát Liszt elnökletével, amely ma Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemként működik. A Zeneakadémia tanítványi köréből számos ikonikus zeneszerző és zenész került ki, köztük Bartók Béla, Kodály Zoltán, vagy Dohnányi Ernő, majd tanítványaik, akik legendás zenészekként és karmesterekként már az Egyesült Államokban folytatták nagyívű pályájukat. 

Bartók Béla: emigráció és modernizmus

Bartók Béla (1881–1945) zeneszerzés tanulmányai mellett Liszt Ferenc tanítványától, Thomán Istvántól tanult zongorázni az Országos Magyar Királyi Zeneakadémián. Feleségével, Pásztory Dittával, megelégelve a 2. világháború rájuk nehezedő politikai és kulturális nyomását, 1940-ben emigráltak az Egyesült Államokba. New Yorkban telepedtek le. Az amerikai évek kezdetben komoly nehézségekkel jártak a házaspár számára, az anyagi bizonytalanság mellett az ismeretlenség okozta korlátozott koncertlehetőségekkel kellett szembenézniük. Bartók tudományos tevékenysége azonban folytatódott a Columbia Egyetemen, ahol tovább foglalkozhatott Magyarországon megkezdett népzenei kutatásaival.

Az amerikai évek alatt született meg a legendás Concerto zenekarra című öttételes műve, amelyet a Serge Koussevitzky által vezetett Boston Symphony Orchestra rendelt meg Bartóktól. A nagyszabású mű premierjére 1944-ben került sor, és hatalmas sikert aratott. Erről Bartók a következőket írta egy levelében: „Az előadás kitűnően sikerült. Koussevitzky nagyon el volt ragadtatva a műtől, és azt mondja, hogy ez az utolsó 25 év legjobb zenekari műve (még bálványának, Sosztakovicsnak a műveit is beleértve!). Legalábbis ez az ő egyéni véleménye.” Az 1940-es évek végén és az 1950-es években Bartók zenéje egyre nagyobb teret nyert az amerikai koncertéletben: a Boston Symphony Orchestra rendszeresen műsorra tűzte műveit, és olyan vezető karmesterek népszerűsítették kompozícióit, mint Leonard Bernstein.

Dohnányi és Kodály - Hagyomány és pedagógia

Dohnányi Ernő (1877–1960) a 20. század jelentős magyar zeneszerzője, zongoraművésze és karmestere volt, a magyarországi zeneélet központi alakja: a Zeneakadémia főigazgatója, a Magyar Királyi Operaház és a Filharmóniai Társaság vezető szereplője. Bár felmentették őt a háborús bűnösség vádja alól, karrierjét mégis megbélyegezte a politika. Így Dohnányi 1949-ben hagyta el Magyarországot, majd több európai állomás után az Egyesült Államokban telepedett le; a Florida State University professzoraként zongora-, és zeneszerzés-órákat adott. Életművének feltárását jelenleg a budapesti Zenetudományi Intézetben és az Egyesült Államokban folytatják.

Kodály Zoltán (1882–1967) hatása elsősorban a zenepedagógia területén vált meghatározóvá az Egyesült Államokban. Az 1960-as évektől kezdve amerikai zenepedagógusok, az UNESCO és a Zenei Nevelés Nemzetközi Társasága (ISME) kulcsszerepet játszottak a pedagógiai alapelvek adaptálásában. Az Organization of American Kodály Educators napjainkban is a Kodály-koncepcióra építve segíti a zenetanárokat a kortárs, aktuális pedagógiai elvek elsajátításában, amely ezáltal az Egyesült Államok zenei nevelésének egyik alapkövévé vált.

Legendás karmesterek

A 20. század közepén az amerikai szimfonikus élet egyik meghatározó jelensége a közép-európai, különösen a magyar karmesterek beáramlása volt.

Ormándy Jenő (Eugene Ormandy, 1899–1985) karmester több mint négy évtizedes működése alapjaiban járult hozzá az Egyesült Államok szimfonikus kultúrájához. Ormándy 1921-ben hagyta el Magyarországot. A Carnegie Hallban is fellépett szabadúszóként, ezt követően a Minneapolisi Szimfonikus Zenekar (ma Minnesota Orchestra) élén, majd 1936-tól a Philadelphia Orchestra vezetőjeként több száz hangfelvételt készített. Számos világpremiert vezényelt. A Philadelphia Orchestrával végzett munkája nemcsak a zenekar történetét határozta meg. Sajátos hangzásideálja, az ún. „Philadelphia Sound” (homogén, kiegyensúlyozott, lírai zenekari hangzás) kialakításán keresztül az amerikai zenekari esztétika egészére hatással volt.

Solti György (Sir Georg Solti, 1912–1997) Zeneakadémián végzett tanulmányait követően zsidó származása miatt kényszerült emigrációra. Svájcot követően Frankfurtban, Londonban kapott vezető posztot zenekarok élén, 1969-től pedig a Chicago Symphony Orchestra igazgatója lett. A chicagói zenekar zeneigazgatójaként (1969–1991) az intézmény a világ élvonalába került. Solti tudatos repertoárpolitikát folytatott: az operák és a klasszikus-romantikus művek mellett kiemelt figyelmet fordított a 20. századi zenére. Wagner-interpretációi – különösen a Decca kiadó számára készült teljes Ring-ciklus – napjainkig mérföldkőnek számítanak. Művészi karakterét a rendkívüli precizitás, az energikus vezénylés és a struktúrák iránti érzékenység jellemezte. Elismertségét 31 Grammy-díja mellett jelzi, hogy számos egyetem avatta őt díszdoktorrá, II. Erzsébet brit királynő pedig lovaggá ütötte.

Solti és a Grammy-díj. Solti György élete során 31 Grammy-díjat nyert el, amellyel egészen 2023-ig rekordtartó volt – ettől az évtől Beyoncé vette át a listavezetést. Az első díjat Solti a Legjobb operafelvétel kategóriában, Verdi Aidájának 1962-es felvételéért kapta meg. Utolsó Grammy-díját 1997-ben szintén egy opera rögzítéséért, Wagner A nürnbergi mesterdalnokokjáért vehette át. 

Magyarok Hollywoodban

Korda Sándor filmstúdiójának környezete egyértelmű összekötő kapocsként működött Európa és Hollywood között. E közeg egyik kiemelkedő alakja Rózsa Miklós, aki a Budapest–London–Los Angeles tengelyen építette fel karrierjét. Rózsa budapesti és lipcsei tanulmányai kettős hátteret biztosítottak számára: a magyar és a német hagyomány kulcsszerepet játszott filmzenéinek karakterében. A 2. világháborút követően Rózsa hamar a hollywoodi stúdiók egyik vezető zeneszerzője lett. Több mint száz filmhez írt zenét, melyek közül három Oscar-díjat nyert: a Spellbound (1945), az A Double Life (1947) és a Ben-Hur (1959). Különösen a Ben-Hur zenéje vált etalonná: nagyzenekari apparátusa, historizáló hangzásvilága és tematikus egysége a hollywoodi epikus stílus csúcspontját képviseli. Rózsa nem csak filmzenét, de önálló koncertműveket is komponált, hegedűversenyét Jascha Heifetz mutatta be.

Rózsa Miklós zeneszerzői stílusának egyik legfontosabb jellemzője a 19. századi wagneri hagyományokat követő leitmotiv-technika alkalmazása. Az egyes karakterekhez, vagy dramaturgiai helyzetekhez rendelt zenei motívumok a film narratívájának szerves részét alkotják.

Kortárs zenészek és zeneszerzők az USA-ban

Magyar zenészek napjainkban is tevékenyek az Egyesült Államokban. Balázs Ádám (1973–) Los Angeles-ben és New Yorkban dolgozott filmzeneszerzőként, az HBO számára is komponált zenét. Az Enyedi Ildikó által rendezett Testről és lélekről, a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíjának elnyerése és a film Oscar-jelölése révén nemzetközi láthatóságot biztosított zenéjének. Gregory Vajda (1973–) karmester-zeneszerző 2011-től a Huntsville Symphony Orchestra zeneigazgatójaként fontos szerepet vállalt az amerikai–magyar kulturális kapcsolatok erősítésében. Erre példa Balogh Máté (1990–) kortárs zeneszerzővel való együttműködése: Balogh Alabama March című művét 2019-ben mutatták be Huntsville-ben, az Alabama állam bicentenáriumán rendezett koncerten. A magyar zenei jelenlét az egyetemi oktatásban is megfigyelhető, így a Bard College-ban is, ahol napjainkban is rendkívül élénk a magyar–amerikai kapcsolat.

Carlos Santana és Szabó Gábor.

Szabó Gábor gitárművész a jazz és a világzene egyik úttörője volt, aki az 1956-os emigrációja után az amerikai jazzélet meghatározó alakjává vált. Szabó különösen jelentős hatást gyakorolt Carlos Santana munkásságára: a „Gypsy Queen” feldolgozása a latin rock ikonikus darabja lett.