Kényszer szülte áldás

Alaphelyzet

Az ember szíve belesajdul, ha visszagondolunk azoknak a teljesen elszegényedett, sokszor már reménytelen élethelyzetbe keveredett magyar honfitársaink százezreinek sorsába, akik családjuk túlélése érdekében a XIX-XX. század fordulójának évtizedeiben arra kényszerültek, hogy vándorbotot ragadjanak, és nekiinduljanak az ismeretlennek, az Óperencián is túlra - mintha ma a Holdat vennénk célba -, hogy túlélésükről gondoskodjanak. Vagy azoknak az élethelyzetébe, akik a múlt században, a vészkorszak idején, vagy éppen a szörnyűségekkel teli második világháborútól, majd annak következményeitől menekülve vágtak neki egy bőrönddel az ismeretlennek. És azoknak a döntésére is, akik az ötvenhatos forradalom után fiatalon, vagy már családosan menekültek árkon-bokron a „szovjet békét hozó tankok” elől s közülük sokan meg sem álltak a Szabadságszoborig. Végül pedig gondoljunk azokra a fiatalokra, akik a „létező szocializmus” pangásának éveiben menekültek a reménytelenség elől egy másik kontinensre.

Nem lehet nem megrendülten felidézni József Attila ide kívánkozó, a korabeli elszegényedett magyar tömegek élethelyzetét bemutató, 1937-ben írt Hazám című versének részletét: Sok urunk nem volt rest, se kába,/birtokát óvni ellenünk/s kitántorgott Amerikába/másfél millió emberünk.// Szíve szorult, rezgett a lába,/acsargó habon tovatűnt,/emlékezően és okádva,/mint aki borba fojt be bűnt.//Volt, aki úgy vélte, kolomp szól/ s társa, ki tudta, ily bolondtól/pénzt eztán se lát a család.//Múltunk mind össze van torlódva/s mint szorongó kivándorlókra,/ránk is úgy vár az új világ./

Ugyancsak szívszorító élmény a később kivándorlásra kényszerülő honfitársaink visszaemlékezéseit, leveleit, irodalmi alkotásait olvasni, különösen - amint nekem oly sokszor megadatott – élő beszélgetésekben is megismerni a szükségből fakadt kivándorlás, az emigráns lét bonyolult világát. Mindezt ma már számos komoly kutatás részben-egészben fel is dolgozta, mindamellett, hogy még mindig kincsesbánya lehet további odaszánt történészek számára. Kettőt emelnék ki közülük: Komjáthy Aladár (néhai montreali magyar református lelkész): Kitántorgott egyház című művét, valamint a szintén kitűnő Puskás Julianna magyarországi történész máig talán legátfogóbb, több kötetre kiterjedő munkáságát. Jelen írásomhoz főként rájuk támaszkodom, amikor a történeti adatokra hivatkozom. Már csak azért is, mert szinte minden állításukat meg tudom erősíteni a hosszú évek során az amerikai magyarság körében szerzett személyes tapasztalataimmal.

Különleges élmény volt számomra annak közvetlen megtapasztalása, hogy „amerikás magyarjaink”, számarányukhoz mérten igen nagy arányban lettek rendkívül aktív és eredményes, megbecsült tagjai külhoni létük magyar közösségeinek, mi több, annak az amerikai társadalomnak, amely – s ezt nem lehet meghatottság nélkül felidézni és kellő módon hangsúlyozni – mindig megértő befogadással fordult a nála menedéket kérők felé, és adott nekik munkát, békés életlehetőséget.

Mindig.

És szinte válogatás nélkül.

Az a hihetetlen nagy társadalmi, politikai, gazdasági fejlődés, ami az Amerikai Egyesült Államokat jellemezte a XIX. század végétől szinte mind a mai napig, részben a bevándorlóknak volt köszönhető, akik Közép és Kelet-Európából – gondoljunk csak például a nálunk is sokkal népesebb lengyel bevándorlókra -, de a világ minden tájáról érkeztek ebbe a nagy országba.

Így lett a mi magyar honfitársaink kényszerűségből eredő, velük mostohán bánó honi közegből fakadó kivándorlásából egy másik nép befogadó országában áldás.

Ugyanakkor - őszintén be kell vallanom, hogy eme emelkedett megközelítés mellett azért ott lappang a kísértő gondolat is: vajon nem saját (édes) hazájukban kellett volna életüket leélniük, és ott gyümölcsöztetni munkaerejüket, tehetségüket, kreativitásukat, ahova születtek? Vajon a mi (mostoha) hazánk ezzel nem a legnagyobbat vétette ellenük és saját maga ellen is (így ellenünk is, mai és holnapi magyar nemzedék ellen), amikor erre (sem) nem volt figyelemmel? És vajon tanulnak-e a történelemnek ezen különleges fejezetéből édes hazánk felelős döntéshozói, akiknek nem lehet nem észrevenni a Nyugatra távozó, tehetséges honfitársaink tömegeinek az elmúlt néhány dekádban „lábbal gyakorolt” társadalomkritikáját? És vajon nem kutyakötelességük ennek a beteg állapotnak az orvoslása?

Egy történelmi folyamat részesei, egyben alakítói

A XIX. század végétől az Amerikai Egyesült Államokba érkező magyarok többsége nem politikai emigráns volt, hanem gazdasági kivándorló. A történelmi Magyarországról érkezők jelentős része: szegényparaszti, agrárproletár, bányász- vagy ipari munkás háttérből származott. Az amerikai magyarok nagy számban acélgyárakban, szénbányákban, vasútépítéseken, autóipari üzemekben, nehézipari központokban dolgoztak. Különösen fontos szerepet játszottak az akkori amerikai ipari övezet munkaerő-utánpótlásában olyan városokban, mint Cleveland, Pittsburgh, Detroit, Chicago. A magyar bevándorlók hozzájárultak az amerikai ipar gyors fejlődéséhez, miközben – tegyük hozzá tárgyilagosan - maguk gyakran rendkívül kemény és veszélyes körülmények között éltek.

Az amerikai magyarok/magyar amerikaiak egyik legfontosabb teljesítménye a sűrű intézményi hálózat kiépítése volt. A bevándorlók nem pusztán „szétszóródott egyének” voltak, hanem saját közösségi világot építettek. Létrehoztak egyházakat, betegsegélyző egyleteket, temetkezési társulatokat, kulturális egyesületeket, olvasóköröket, sportköröket, magyar nyelvű sajtót. 

Az amerikai magyarok identitása kettős volt: egyszerre próbáltak jó amerikaiakká válni, miközben megőrizték magyar kulturális kötődéseiket. A magyar nyelvű újságok, ünnepségek, iskolák és egyházi közösségek hozzájárultak ahhoz, hogy a bevándorlók hosszú időn át fenntartsák nemzeti identitásukat. Különösen erős volt ez az első világháború és a Trianoni békeszerződés után. Az amerikai magyarság jelentős része revíziós mozgalmakat támogatott, segélyakciókat szervezett és aktívan figyelte a magyarországi politikai eseményeket.

Az amerikai magyarság politikailag rendkívül sokszínű volt. A kivándorlók között egyaránt voltak konzervatív nemzeti gondolkodásúak, vallásos közösségépítők, szakszervezeti aktivisták, szocialisták, sőt kommunista érzelmű munkások is. Sokan részt vettek munkássztrájkokban, szakszervezeti mozgalmakban, ipari érdekvédelmi szervezetekben. Különösen a bányavidékeken és acélipari központokban volt jelentős a magyar munkás-aktivizmus. Ez fontos korrekciója annak az idealizált képnek, amely az emigrációt kizárólag vallásos-nemzeti közösségként mutatta be.

Az amerikai magyarság hosszú időn át közvetítő szerepet játszott   Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok között. Ez több területen is megjelent: pénzküldések az otthoni családoknak, kulturális kapcsolatok, politikai lobbitevékenység, egyházi támogatások, ösztöndíjak és segély programok. A két világháború között az amerikai magyar közösségek jelentős anyagi segítséget nyújtottak az anyaországi intézményeknek.

Az asszimiláció az amerikai magyarság körében is fokozatosan teret nyert. A második és harmadik generáció egyre inkább angol nyelvűvé vált, eltávolodott a magyar intézményektől, vegyes házasságokat kötött és fokozatosan amerikai identitásúvá lett. Ez nem egyszerű „kudarc”, hanem a bevándorlás természetes történeti folyamata volt.

Teljes egyetértéssel azonosulhatok magam is a történészek értékelésével, miszerint az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt magyarság nem periférikus emigráns közösség volt, hanem a rohamosan fejlődő ország jelentős gazdasági szereplője, szervezett diaszpóra-társadalma, kulturális identitásőrző közege és fontos politikai-közösségi tényezője. Az amerikai magyarok története egyszerre szól társadalmi felemelkedésről, kemény munkáról, közösségépítésről, nemzeti identitásőrzésről, és a fokozatos amerikai beolvadás történelmi folyamatáról.  

És hogy ne csak a múltról beszéljünk, vannak olyan jelenségek, amelyek ennek a gazdag múltnak a mai bíztató jelenségei. Hangsúlyozottan szeretnék emlékezni azokra a társadalmin szervezetekre, egyesületekre, amelyeket már a fiatalabb „amerikás magyarok” hoztak létre, társadalmi-politikai, emberijogi védelmi céllal - a Hámos László alapító nevéhez fűződő, jelenleg Szekeres Zsolt által vezetett Hungarian Human Rights Fundation, https://hhrf.org/csapatunk-2/?lang=hu, továbbá az Amerikai Magyar Koalíció https://hacusa.org -, az 1989-90-es magyarországi társadalmi-politikai megújulást előkészítő, majd az új társadalmi berendezkedést segítő „óhazai” szervezetekkel való kapcsolattartás érdekében is, valamint a magyar érdekekért az amerikai politikai körökben történő lobbizás céljából is. Kulturális és közösségépítő vonatkozásban pedig számomra az egyik legkedvesebb szervezet, amely a huszadik század vége, majd a XXI. száza elejére is áthúzódóan folytatott nagy jelentőségű tevékenységet az 1967-ben alapított Magyar Baráti Közösség (eredetileg: Itt- Ott néven meghirdetett, ma is élő nyári konferenciái révén lett ismert - https://www.itt-ott.org/hu), a minnesotai Magyar Közösség, a New York-i Fészek Klub, vagy a New Brunswick-i Öregdiák Szövetség tapasztalatait is felhasználva. Alapítói, fenntartói, programkészítői és megvalósítói – hogy csak néhány általam is jól ismert kitűnő embert említsek a teljesség igénye nélkül: Bőjtös László, Nagy Károly és Ludányi András - akkori, lelkes fiatal, frissen végzett egyetemisták áldozatos munkájával, részben fiatal diákként az 1956-os forradalom után Amerikába emigrált, későbbi értelmiségi kör volt, immáron bármiféle felekezeti, világnézeti hovatartozáson túl tekintve hozta létre saját programjait, nyári gyerek- és felnőtt táborait, konferenciáit. Ezeken az alkalmakon - mind a mai napig elevenen léteznek - igen szakszerűen, tárgyszerűen, ám kötődésük érzelmi szálait soha meg nem tagadva foglalkoznak az amerikai magyar diaszpóra lét jelenével és jövőjével, valamint a magyar haza sorsával.

A spiritualitás, az identitás-őrzés és a kettős identitásépítés keskeny ösvényén

Az amerikai magyar reformátusság összetett szerepéről

Ennek a sajátságos történelmi, társadalmi háttérnek az ismeretében az Amerikai Egyesült Államokba a XIX. sz végén és a XX. század első felében kivándorolt református vallású magyarság és egyházközségei, kiemelkedő személyiségei, lelkipásztorai külön is vizsgálandó és értékelendő szerepet játszottak.  Legfontosabb forrásom etekintetben a már említett néhai Komjáthy Aladár montreali (az Amerikai Független Magyar Református Egyháztesthez tartozó) magyar református lelkipásztor könyve, aminek címe: Kitántorgott egyház, kiadta a Magyarországi Református Egyház, 1984-ben, Budapesten. Szerénytelenül, de jóleső érzéssel kell elmondanom, hogy ennek a különlegesen nagy jelentőségű műnek a létrejöttében nekem is részem volt, ha más nem, csak annyi, hogy személyes barátságunk révén arra ösztökéltem a szerzőt, hogy indítsunk e témáról egy sorozatot a Magyarországi Református Egyház hetilapjában (jobb korszakaiban akár heti harmincezer példányban is megjelentettük, és széles körben terjesztettük a nyugati diaszpóra és lehetőség szerint a környező országok ún. „határon túli” magyar reformátussága körében is), amely lapnak én akkor főszerkesztő helyettese voltam, Komjáthy Aladárral pedig amerikai ösztöndíjas tanulmányaim idején kerültem baráti kapcsolatba az 1970-es évek második felében. A könyv ennek a hetilapunkban megjelent sorozatnak az egybeszerkesztett változat. Művében Komjáthy Aladár nem pusztán egyháztörténetet ír, hanem egy sajátos magyar sorsközösség lelki és társadalmi drámáját mutatja be. Annak a több százezres református magyarságnak a történetét, amely a XIX. század végétől az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt ki, és ott próbálta megőrizni hitét, nyelvét, nemzeti identitását. Komjáthy Aladár műve azért kiemelkedően fontos alapmű, mert nem idealizálja ezt a történetet: egyszerre mutatja be a közösség erejét, áldozatvállalását, belső konfliktusait és fokozatos felmorzsolódását. Éppen ettől válik hiteles kordokumentummá és az amerikai magyar emigráció történetének egyik jelentős egyháztörténeti forrásává.

A kivándorlás fő hulláma az 1880-as évektől az első világháborúig tartott. A magyar református kivándorlók jelentős része a történelmi Magyarország északkeleti és keleti vidékeiről – főként Szabolcsból, Szatmárból, Abaújból, Zemplénből, Borsodból, valamint Erdélyből – érkezett Amerikába. Többségük földműves vagy ipari munkás volt, akik a szegénység, a földhiány és a társadalmi felemelkedés korlátozott lehetőségei miatt vállalták az óceánon túli életet. Kezdetben azzal az elszánással, hogy a család férfitagjai Amerikában teremtik meg az itthon maradt család jövőjének alapjait, a hazaküldött pénzekből földet tudnak majd vásárolni és be tudnak rendezkedni egy egzisztenciálisan megbízhatóbb életre. S akkor majd a kivándorolt férfiak hazajönnek. Később, a realitások más tempót diktáltak. Többségük nem jött haza, sokan maguk után hozatták családjukat. De aztán volt már később olyan eset is, amikor szinte egy komplett falu kerekedett fel, s indult el az Újvilágba.

Ennek egyik megrendítő irodalmi leírása Ady Endre rövid, tömör hírlapi tárcája, amely önmagában is a már sajnos szinte teljesen kiveszett újságírói műfaj remeke, és ami a Bihari Napló 1907. november 5-számában jelent meg: Mezőcsát megy Amerikába címmel: „Tegnap egy falu népe vonult át szép Budapest vasárnapi népű körútjain. Nem bámészkodtak, nagyon komolyak voltak, s őket is alig vették észre. De akik észrevették s megkérdezték, azoknak válaszolt szívesen a vándorló csapat vezére: – Ez itt Mezőcsát község, az egész falu, megyünk Amerikába. Se váddal, se panasszal, se kérkedéssel, se vígan, se szomorúan, ezt válaszolta. És belemutatott a csapatba s hozzátette: – Senkit se hagytunk otthon, viszünk mindenkit, a zsidót is. Igen, ott volt a csapatban a zsidó is, a falu zsidója. S mennek szép egyetértésben, a földönfutók közös sorsával Amerikába”. 

A bevándorlók gyorsan felismerték, hogy az idegen környezetben az egyház sokkal több a teológiailag szigorúan vett univerzális spirituális, vallási entitásnál: a közösségi önvédelem, a nyelvmegőrzés és az identitás egyik utolsó bástyája is. Így alakultak meg az első magyar református egyházközségek olyan iparvárosokban, mint a már korábban is említett Cleveland, Pittsburgh, Detroit, New Brunswick, Bridgeport, Toledo, valamint a pennsylvaniai bányavidék településein. A református templomok körül teljes magyar intézményvilág épült ki: iskolák, nőegyletek, dalárdák, cserkészet, kulturális körök és segélyegyletek működtek. Az egyházközség gyakran egyfajta „kis Magyarországként” funkcionált. Ezek a gyülekezetek a kivándorolt magyarság lelki túlélésének központjai voltak. A vasárnapi istentisztelet nemcsak vallási esemény volt, hanem a magyar nyelv és kultúra ünnepe is.

Az amerikai magyar református lelkészek szerepe sokkal szélesebb volt, mint az anyaországban. Nem csupán lelki vezetők és Biblia-magyarázó prédikátorok voltak, hanem közösségszervezők, szociális segítők, békéltetők, kulturális vezetők, gyakran politikai érdekképviselők is. A kivándorlók sokszor kiszolgáltatott helyzetben éltek: nyelvtudás nélkül, nehéz ipari munkában, társadalmi előítéletek közepette. A lelkipásztor gyakran intézett hivatalos ügyeket, segített munkát találni, tolmácsolt vagy éppen temetéseket, esküvőket szervezett. Ezek a lelkészek sokszor heroikus körülmények között dolgoztak. Egy-egy lelkipásztor hatalmas földrajzi körzetet látott el, vasúton utazva több államot bejárva tartott istentiszteleteket a szétszórtan élő magyaroknak.

Az amerikai magyar reformátusság történetének egyik központi kérdése az egyházi önállóság problémája volt. A magyar egyházközségek kezdetben többnyire amerikai protestáns felekezetek – főként az angolszász alapítású presbiteriánus (református) és a holland hátterű református egyházak – fennhatósága alatt működtek. Ez azonban feszültségeket szült ezen kérdések mentén: mennyire maradhat magyar az egyház, meddig tartható fenn a magyar nyelv, szükséges-e az amerikai egyházi beolvadás, hogyan lehet egyszerre amerikai állampolgárrá és magyar reformátussá válni? Az „egyházalkotmányi harcok” során a magyar reformátusok saját egyházi autonómiájukért küzdöttek. Ezek a konfliktusok gyakran személyes ellentétekkel, egyházon belüli szakadásokkal és identitásválságokkal jártak. A XX. század első felében fokozatosan létrejöttek az önállóbb magyar református szervezetek – itt a fő szerepet a Független Amerikai Magyar Református Egyház néven, 1924-ben megalakult egyháztest vívta ki magának, amely kisebb-nagyobb sikerrel próbálták megőrizni a magyar református hagyományokat az amerikai (és kanadai) környezetben.1958-tól az Amerikai Magyar Református Egyház - Hungarian Reformed Church in America nevet vette fel.

A magyar református egyházak az amerikai diaszpórában a nemzeti öntudat fontos őrzőivé váltak. Ez különösen az első világháború és a Trianoni békeszerződés után erősödött fel. A templomokban: magyar nemzeti ünnepeket tartottak, megemlékeztek az elveszett történelmi Magyarországról, gyűjtéseket szerveztek az otthoniak megsegítésére, támogatták az erdélyi és felvidéki magyar intézményeket. A református identitás és a magyar nemzeti identitás a diaszpórában gyakran összefonódott.

Számos jelentős lelkipásztort és közösségi vezetőt sorolhatnék fel, közülük különösen is kiemelném a teljesség igénye nélkül Baksa Csabát, Bertalan Imrét, Béky Zoltánt, Hamza Andrást, Harsányi Andrást, Komjáthy Aladárt, Szűcs Zoltánt, Trombitás Dezsőt, akik New York-tól Hollywoodig meghatározó szerepet játszottak az amerikai magyar reformátusság életében, akik egyházközségeket hoztak létre, templomot építettek, országos egyházi szervezeteket alapítottak, kulturális intézményeket hoztak létre és tartottak fenn. Az amerikai magyar református sajtó – egyházi lapok, értesítők, kulturális folyóiratok – rendkívül fontos szerepet játszott az összetartozás fenntartásában. A lelkipásztorok gyakran publicisták és közírók is voltak.

Külön nagy kutatási feladat a jövő számára annak higgadt áttekintése, hogy a II. Világháború és az 1990-es rendszerváltoztatás közötti, sommásan kommunista érának titulált időszakban az észak-amerikai magyar református közösségek közül igen sokan miként lettek fontos fórumai az óhazai e tekintetben erősen korlátozott helyzetben élő testvéreik helyett is a szabad magyar egyházi és nemzeti gondolkodásnak.

„Amerikás” honfitársaink második generációjától kezdve a magyar református közösségekben is egyre erősebben jelentkezett az asszimiláció. Ez egy fájdalmas jelenség és folyamat. Legfájdalmasabb motívuma annak bemutatása, hogy a kivándorló egyház miként „tántorog ki” saját történelmi és nyelvi világából. Egyszerre lett jelen a diaszpóra hősies önfenntartási küzdelmét és az elkerülhetetlen beolvadás tragikumként megélt folyamata. 

Appendix

A magyar történelemírás és történelmi emlékezetnek máig nem igazán integrált része a magyar diaszpóra, a lélekszámánál is fogva legnagyobb, az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt szórványnépének története. Kivándorlásuk oka egy ellehetetlenülő hazájuk béli gazdasági-társadalmi kényszerhelyzet. Szinte kilökte magából az akkori rendszer honfitársaink tömegeit. Egyedül az egyház – a különböző felekezetek lelkészei, szervezett utánpótlást is biztosító egyházi intézményei érezték kötelességüknek ezen honfitársainknak a támogatását. Ahogy lehet. Megkockáztatom: ennek a diaszpórának az újvilági betagozódása, ottani társadalomalakító pozitív erőfeszítései mind a mai napig nincsenek igazán hazánkban kellő módon és szinten elismerve. Tudok egy budapesti, a városligeti tó partján álló szép George Washington emlékoszlopról, amely az amerikai magyar diaszpóra életével kapcsolatos: ezt viszont nem a magyar haza, hanem az amerikai magyar diaszpóra állította 1906-ban, s az akkori Amerikai Magyarok Szövetsége egyik alapítója, egyben akkori elnöke, maga is az Újvilágba kivándorolt magyar orvos, dr. Bárándy Oszkár avatta fel népes amerikai magyar küldöttség élén az ezeréves magyar haza iránti hűségüket kifejezendő, a millenniumi ünnepségek részeként. (Az Amerikába kivándorolt magyarok 1902-ben Clevelandben Kossuth-szobrot állítottak, majd – Csuhai István közlése szerint - mozgalmat indítottak, hogy Washingtonnak is legyen szobra Budapesten. Az egészalakos ábrázolás ennek a kezdeményezésnek is köszönhető. https://www.kozterkep.hu/1511/george-washington-szobra) És még tudok egy emléktábláról is, amit a Magyarországi Református Egyház helyezett el a budapesti Pozsonyi úti református templom falán annak a Hamza Andrásnak az emléke előtt tisztelegve, aki fiatal lelkészként ebben az egyházközségben szolgált, majd politikai üldöztetés elől menekülve az Amerikai Egyesült Államokba emigrált és több New Yorki és New Jersey állambeli magyar egyházközségben végezte az amerikai diaszpóra-lelkészek áldozatos szolgálatát.

Mindmáig adósai vagyunk a kényszerből kivándorolt honfitársaink hazájuk iránti önfeláldozó szolgálatainak óhazai elismerése terén.

Ám ez, ha talán megkésve is, pótolható. Elhatározás kérdése.