Európa: értékközöség

A költő szavait átformálva mondhatnám, hogy európai uniós ügyekért felelős miniszter vagyok, mit érdekel engem Európa maga? Én csak sakkjátszmákat vívok az Európai Unióval. A versenyszerűen sakkozók sem feltétlenül a sakk évezredes történetében vagy a játék filozófiai mélységeiben merülnek el. Ők játszmákat akarnak nyerni, ezért ülnek az asztalnál. Ha azon kezdenek elmélkedni, mi is a sakk valójában, mi a mélyebb értelme annak, hogy a játékosok bábukat tologatnak a táblán, vagy milyen magasabb terv megvalósulását szolgálja a sakkjáték az univerzumban, akkor nem azzal foglalkoznak, ami a dolguk. És akkor játszmákat fognak veszíteni. És ha elég sokat elmélkednek, akkor egy idő után már nem is nagyon marad más választásuk, mint hogy elmélkedjenek, mert komoly versenyekre nem fogják meghívni őket.

De talán az alkalom, a hely és a közönség lehetővé, sőt talán szükségessé teszi, hogy a felszíni örvények helyett ma a mélyebb áramlatokkal foglalkozzak. Ezért hozzászólásom műfaja sem egyszerűen politikai beszéd lesz.

„Az Európai Unió mindig is a valóságot kereső eszme volt” – írja Ivan Krasztev, aki aligha vádolható azzal, hogy idegenkedik az európai föderalizmus gondolatától. A jelenség természetesen nem az Európai Unió sajátja: egyetlen politikai közösség létezése sem szorítható be az anyagi valóság keretei közé. Minden közösségnek vannak politikai mítoszai, amik erősítik a közösség kohézióját és motiválják a közös cselekvést.

Az Európai Unió valóban eszme. Ráadásul olyan intellektuális konstrukció, ami nem egyszerűen a valóság leírására vagy értelmezésére, hanem annak átalakítására törekszik – ebben az értelemben progresszív. A progresszivitásból adódik, hogy az Európai Unió saját politikai mítoszai különösen erősek: nemcsak az ellentétes politikai akarattal, hanem a valósággal szemben is kizárólagosságra tartanak igényt. Leszámítva néhány kivételes helyet, így például Magyarországot, az Európai Unióról folytatott viták kereteit ezek a mítoszok jelölik ki: szigorúan meghatározzák, hogy célkitűzéseiről és működéséről egyáltalán milyen viták alakulhatnak ki.

Az Európai Unió eredetmítosza szerint az integráció a kontinens válasza a II. világháború borzalmaira. Az alapjául szolgáló francia–német történelmi megbékélésnek köszönhető, hogy az Európai Unió tagállamai között azóta nem került sor fegyveres konfliktusra. Európa békéjének projektje valójában tehát francia–német megbékélési projekt. A Schuman-nyilatkozat ezt nagyon egyértelműen fogalmazta meg: „Az európai nemzetek összefogásához szükség van arra, hogy Franciaország és Németország között megszűnjön az évszázados ellentét. Bármihez is fogunk, annak elsősorban e két országra kell vonatkoznia.”

Az állításból az következik, hogy az európai integrációs projekt „igazodási” folyamat. Rendeltetésszerű működése feltételezi annak elfogadását, hogy az integráció stratégiai irányait a francia–német együttműködés jelöli ki. Az igazodás nemcsak a konkrétan meghatározott uniós jogi kötelezettségekre, hanem általában véve az európai gazdasági és társadalmi modellre is vonatkozik. Az európai gazdasági és társadalmi modell kontúrjai folyamatosan változnak, de két tényező állandó: 1. az igazodási követelmény miatt csak egyetlen modell ismerhető el európaiként; 2. ennek meghatározó elemeit pedig 
a francia és német gazdasági és társadalmi fejlődés jelöli ki. Ez az integrációs struktúra állandósítja a centrum–periféria ellentétet, mert különbséget tesz mintát adó és mintát átvevő államok között. Ez a különbségtétel pedig kulturális és morális hierarchiához vezet a tagállamok között: a mintaadók az európai gazdasági és társadalmi modell megvalósításában előrébb járónak tekintik magukat.

A kelet-közép-európai nemzetek meghatározó élménye, talán vágya viszont ettől alapvetően eltért. Ők, vagyis mi, az európai integráció történelmi küldetésének a hidegháború alatt mesterségesen kettészakított kontinens újraegyesítését tekintették, és úgy vélték, csatlakozásuk ebbe a folyamatba illeszkedett.

Ne feledjük, hogy a francia–német békeprojekt hosszú évtizedekig valójában nem Európa egységének projektje volt. Nagyon is jól leképezte a megosztott kontinens sajátosságait. A hidegháború végén ezt a struktúrát nem egyszerűen kiterjeszteni kellett volna, hanem újradefiniálni: megalkotni az európai igazodás intézményrendszere helyett az európai egyesítés intézményrendszerét.

Az „egyesítő” felfogás számára fontos lett volna olyan mechanizmusok kialakítása, amelyek a nemzeti identitást és az alkotmányos hagyományokat képesek valóban érvényesíteni. Ebben a narratívában a nemzeti identitás és az alkotmányos hagyományok nem olyan szempontok, amelyeket az uniós intézmények saját belátásuk szerint „számítanak be” a döntéseikbe, hanem a tagállami alkotmányos intézmények által védett alapvető értékek, amelyekről intézményesített alkotmányos párbeszédet kell folytatni. Az „egyesítő” narratíva hasonlóan nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy megerősítsük a konszenzuskeresés kultúráját. Az „egyesítő” narratíva számára fontos annak kizárása, hogy akár egész régiók vagy jelentős tagállami csoportok gazdasági és szociális érdekeit figyelmen kívül lehessen hagyni.

Az igazodásban hívők számára az Európai Unió bővítése a francia–német társadalomfejlődési modell exportját szolgálja. Az egyesítők felfogása szerint a bővítés lényege ezzel szemben éppen az, hogy az új tagállamok eltérő, de ettől még ugyancsak európai gazdasági és társadalmi modellekkel gazdagítják az Európai Uniót.

Az Európai Unió másik alapvető mítosza az „egyre szorosabb unió” mítosza. Az európai integráció jól lehatárolt együttműködések, a szén- és acélközösség, a közös piac, illetve az atomenergia-közösség formájában indult. Az alapító atyák azonban sohasem titkolták, hogy az európai projekt célkitűzései messze túlmutatnak ezen a szinten. Az egységfolyamat állandó mélyülése szerintük nemcsak kívánatos, hanem szükségszerű és az integrációs intézményrendszer működésébe kódolt folyamat, amihez a tagállamok csatlakozásukkor politikai jóváhagyásukat adták. A mítosz szerint ez a folyamat kikerült a tagállamok politikai ellenőrzése alól. Akik ezt kifogásolják, azok a lojális együttműködés elvét felrúgva az integráció lényegét kérdőjelezik meg.

A szuverenista álláspont szerint a tagállamok az európai integráció jövőjének urai. A tagállamok az EU-t azzal a céllal hozták létre és működtetik, hogy bizonyos hatásköröket közösen vagy uniós intézményeken keresztül gyakoroljanak ott, ahol az önálló tagállami fellépés nem elég hatékony. A tagállamok a szuverenitás kizárólagos hordozói, így egyedül a tagállamok dönthetnek arról, mely hatásköreiket kívánják közösen gyakorolni.

A közép-kelet-európai régió történelmi élménye itt is sajátos. Számunkra az egymással szorosan összefüggő nemzeti és állami lét megőrzése érték. Az európai integrációval nem a frissen kivívott nemzeti önrendelkezésünket és függetlenségünket kívántuk feladni – éppen ellenkezőleg. Úgy láttuk, hogy nemzeti és állami létünk megőrzése a 21. században csak szoros európai együttműködés keretei között lehetséges. A régió nemzetei készen álltak a nagy alkura, miszerint egyes hatáskörök átruházása révén együtt erősebbek lehetünk, mint külön-külön, és együtt lehetséges lesz mindannyiunk megmaradása. Nem a nemzetállamok meghaladása, hanem azok megerősítése volt a célkitűzésük. A helyzet azonban az, hogy jogi értelemben valamennyi tagállam, politikai értelemben pedig a közepes és kis tagállamok az Európai Unió jelenlegi intézményi struktúrájában és eljárásrendjében eszköztelenek az egyre szorosabb egység folyamataival szemben.

Az Európai Uniónak van egy legitimációs mítosza is, ez az európai demokrácia mítosza. Ez úgy foglalható össze, hogy létezik egy európai démosz, amelyik képes az integrációs projekttel szembeni politikai elvárások megfogalmazására. Az európai intézmények tevékenységét pedig az legitimálja, hogy ezeket az elvárásokat megvalósítják, az európai démosz akaratával szembeni politikai ellenállást pedig letörik. Érdekes kérdés, hogy létezik-e európai démosz. Én személy szerint meg vagyok győződve arról, hogy nem létezik európai démosz, de ennek az Európai Unió működése szempontjából nincsen jelentősége. Ne feledjük, hogy az EU mítoszai nem a valóság leírását, hanem átformálását célozzák – vagyis a mítosz hatásmechanizmusa éppen az, hogyha nincs európai démosz, akkor találjuk ki, vagyis akkor legyen.

Ez végső soron oda vezet, hogy az európai intézmények és a tagállamok közötti politikai viták, az európai démosz és a tagállami démosz konfliktusává lényegülnek át. Ezt én az uniós intézményi és politikai fejlődés legsúlyosabb diszfunkciójának tekintem. Azért tekintem ezt kritikus diszfunkciónak, mert kizárja az érdemi politikai vitát egy tagállam kormánya, illetve az uniós intézmények között. Aki az uniós intézményekkel szemben szól, az az európai démosszal szemben szól; aki az európai démosszal szemben szól, az Európával szemben szól. Aki pedig Európával szemben szól, az kívül is helyezi magát az EU-n.

Elnézésüket kérem, hogy ilyen hosszas fejtegetésekbe bonyolódtam az Európai Unió mítoszairól, de ez szükséges volt ahhoz, hogy megfelelő keretbe helyezzem azt, amit az európai értékek és az Európai Unió kapcsolatáról szeretnék mondani.

Az Európai Unió ugyanis éppen most rabolja el az európai értékeket, azokat az európai értékeket, amelyekre az európai civilizáció épül. Az európai integráció, amelynek deklarált célja az európai civilizáció megőrzése és átmentése a következő generációk számára, az európai értékek elrablásán keresztül éppen ennek a civilizációnak a lebontását végzi.

Ha van Európa fogalmának a földrajzi közelségen és a közös gazdasági vagy geopolitikai érdekeken túlmutató intellektuális értelme, az az, hogy Európa értékközösség. Nem azért értékközösség, mert az Európai Unió alapszerződései ezt kimondják, hanem azért mert ez a történelmi valóság.
Az Európai Unióról szóló Szerződés 2. cikke egyébként így szól: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.”

Európa azért értékközösség, mert társadalmai közös zsidó-keresztény gyökerekből sarjadtak ki, hasonló történelmi és kulturális élmények formálták, és hosszú évszázadok alatt kialakult az az érzés, az a tudat, hogy az európai nemzetek sorsközösségbe tartoznak. Tehát értékeink nem egyszerűen hasonlóak vagy kompatibilisek, hanem össze is kapcsolnak bennünket.

Az előbb idézett cikk az én értelmezésemben pontosan ezt írja le: közös értékeink képezik az együttműködés alapját. Az értékeink az Európai Uniót alkotó egyes nemzeti közösségek belső konszenzusából és megéléséből fakadnak. Ezek az egyes nemzeti közösségek sajátjai, ezeket az egyes nemzeti közösségek védik, alakítják és érvényesítik a saját eszközeikkel. Ezek az értékek a nemzeti szuverenitás legbelső magját képezik, amit egy nemzet soha nem hagyhat el, soha nem engedhet át másnak – különben megszűnik nemzetnek lenni. De továbbmegyek, akkor nemcsak a nemzet szűnik meg létezni, hanem az európai integráció is, mert európai integráció csak szuverén nemzetek között lehetséges – szuverén nemzetek híján integráció nem lehetséges, ezt nem integrációnak hívjuk, hanem birodalomépítésnek.

Sajnos nem az én értelmezésem tükröződik az uniós intézmények gyakorlatában. Az uniós intézmények ezt a cikket normatív természettel ruházták fel. Vagyis szerintük a tagállamok kötelezettséget vállaltak arra, hogy közösek lesznek az értékeik, és ezeknek az értékeknek a meghatározását és kikényszerítését átengedték az európai intézményeknek. Ebből két nagyon fontos és nagyon veszélyes következmény adódik. Az első az, hogy az uniós intézmények által meghatározott és kikényszerített értékek elvileg bármilyen tartalommal megtölthetők. Viszont az európai integráció csak annyiban és csak azért lehet az európai civilizáció őrzője, ha és amennyiben az zsidó-keresztény gyökerekből kisarjadó, közös történelmi és kulturális élmények által formált európai értékekre épül. Ha ezek helyébe mást állítunk, akkor valójában nem az európai integrációt építjük alulról, hanem az európai civilizációt bontjuk le felülről.

A másik veszélyes következmény az európai tolerancia és sokszínűség eltűnése. Az európai tolerancia és sokszínűség nem magától értetődő vívmány, hanem sok évszázados konfliktusok keserű gyümölcse. Európában mára a tolerancia valódi jelentése is elhomályosult. A tolerancia és a sokszínűség nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértünk és egyformák vagyunk. A tolerancia éppen azt jelenti, hogy nem értünk egyet, mégis ugyanannak a közösségnek vagyunk a tagjai és jóhiszeműen együttműködünk. A tolerancia egy alulról szerveződő integrációs folyamat magától értetődő eleme. Az európai birodalomépítéssel viszont nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen. Az európai intézmények Európán belül kirekesztik mindazokat, akik ellentmondanak, Európán kívül pedig egyszerűen nem állnak szóba velük.

És itt kanyarodok vissza az európai integráció politikai mítoszaihoz, ugyanis ez az állapot nem valami kisiklás vagy elhibázott személyes döntések eredménye. Ez az állapot szervesen következik a politikai mítoszokból és nem is fog megváltozni mindaddig, amíg ezekkel a mítoszokkal le nem számolunk.

Az eredetmítoszból következik, hogy az európai értékeket most már Berlinben, Párizsban és Brüsszelben határozzák meg, amihez mindenki másnak igazodnia kell. A legitimációs mítoszból, az európai demokráciából következik, hogy a tagállami polgárok tiltakozása nem számít, mert felettük ott lebeg az állítólagos európai démosz, aminek akarata felülírja az övéket. A renitens tagállamokkal szemben pedig az uniós intézmények politikai, jogi és anyagi eszközökkel felléphetnek akkor is, ha az uniós szerződések alapján erre nincs hatáskörük, hiszen ezt megköveteli az egyre szorosabb Unió mítosza. A kör bezárult.

Azt viszont nem gondolom, hogy az Európai Unió menthetetlen. Kétségtelen, hogy jelenlegi formájában nem kellemes vagy bizalomgerjesztő látvány. De nem is azért vagyunk az EU tagjai amilyen, hanem amilyen lehetne.

És Európában vannak még európaiak, akik európaiak is akarnak maradni. Élnek még európai értékek, amelyeket sajátunknak vallhatunk, amelyeket érdemes megélni és megvédeni. És az elmúlt években kiderült, sokkal többen vannak az európaiak, mint talán reméltük, és napról napra többen lesznek.
Az Európai Unióban változásra van szükség. De ez a változás magától nem fog bekövetkezni, ezt nekünk kell kikényszeríteni – akár az uniós intézményekkel felvállalt konfliktusokon keresztül is. Ezek közé a konfliktusok közé tartozik az Európai Unió mítoszainak felszámolása. Napjaink egyik legizgalmasabb és legnehezebb intellektuális feladata ez. Javaslom, hogy ne is érjük be ennél kevesebbel.